A sárgaréz patinája a csaptelepektől a bútorokig, a készülékektől a hangrendszerekig már egy ideje visszasettenkedett az otthonunkba.

Míg az elmúlt évtizedek nagy kedvencei a nyers, steril fémek és a hivalkodó aranyfelületek voltak, különösen az utóbbi pár évben nyilvánvaló távolodás érzékelhető ezektől a dizájnoktól. Az őket felváltó sárgaréz – a maga földszerű és meleg árnyalataival – egy klasszikusabb és érdekesebb múltra tekint vissza.

A sárga- és a vörösréz az utóbbi időkben tapasztalható feltámadására – amely a 20. század első feléből merít ihletet – közvetlen befolyást gyakorol az art deco, avagy a „style moderne” mind dizájn, mind a mögöttes ideológia tekintetében. Jóllehet, az art deco számos építészeti, művészeti és dizájnstílust magába olvasztó egyveleg volt, jellegzetesen letisztult, ugyanakkor dinamikus formákkal dolgozott. Mivel „modern” szeretett volna lenni, a stílusában megjelentek a szorgalomra és a jövőorientált innovációra utaló motívumok. A modernizmus alapelveit a kézművesség és az elegáns anyagok iránti tisztelettel ötvözte a tekintetben, hogy a modernista dizájnok nem használtak túlzó díszítéseket, viszont megjelent bennük a diszkrét luxus.

Elég, ha a viharos 20-as évek virágzó rézfúvós zenekaraira gondolunk, amelyekben csillogó tubák és trombiták harsogták a „Begin the Beguine” című dalt, miközben az egyenes szabású szellős ruhákba öltözött, visszafogott stílusú bakfisok a kötöttségeket sutba dobva ropták a charlestont keresztbe-kasul a teremben. Az utolsó divat szerinti, mégis elérhető elegancia volt ez: az elvárásokat és az esztétikumot – bár kétségtelenül még mindig a magasabb társadalmi osztályok kiváltsága volt – kevesebb szabály övezte, mint korábban, és sokkal több örömüket is lelték benne.

Ez a fajta laza visszafogottság az art nouveau bujább, túldíszített stílusától való megcsömörlés következménye volt, az art nouveau-t akkoriban a burjánzó, aprólékosan kidolgozott díszítés jellemezte. Noha az art nouveau-t is a modernség iránti vágy vezérelte, az art deco elutasította ezt a stílust egy egyszerűbb, letisztultabb látványvilág és ethosz kedvéért.

Az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti világkiállításon – ahonnan az art deco tulajdonképpen a nevét kapta – egy építész, Le Corbusier felkarolta az art deco kibontakozóban lévő elképzeléseit, és naggyá tette őket azáltal, hogy hírhedten-híresen kritizálta az akkor uralkodó art nouveau irányzatot.

„Az a vágy, hogy mindent kidíszítsünk magunk körül, hamis lélekre vall, és visszataszító perverzió – jelentette ki franciás hévvel. – A gyönyörű tárgyak kultusza már az utolsókat rúgja.”

Le Corbusier olyan jövőt vizionált, amely általánosságban is az art deco központi gondolatává vált, amelyben a dizájn mindenekfelett „olyan tárgyakra koncentrál, amelyek tökéletesen hasznosak, praktikusak és valódi luxust képviselnek, és amelyek a kivitelezésük eleganciájával és letisztultságával, valamint a működésük hatékonyságával örvendeztetik meg a lelket”.

„Az utolsó divat szerinti, mégis elérhető elegancia volt ez.”

Kétség sem fér ahhoz, hogy ezek az ideálok ismét a dizájn hajtóerejévé kezdenek válni. Miként az art deco tudatos mozgalom volt az uralkodó art nouveau stílussal szemben, a meleg fémek és a karcsú vonalvezetés is elfordulást jelent a múlttól.