Sonia Rolland francia színésznő és filantróp lakásában nagyon kevés a személyes tárgy, viszont a látványvilág markáns afrikai hangulatot áraszt.

A ragyogó reggeli napfény beszüremkedik a halvány függönyökön Sonia Rolland klasszikus párizsi lakásában, diszkrét ragyogást kölcsönözve a bútorok földszínű tónusainak. Sonia, aki laza eleganciával fehér pólót és farmert visel, kávét hoz, és befészkeli magát a bézs színű vászonkanapé egyik sarkába. Könyvek és tárgyak különleges gyűjteményére mutat, amely elfoglalja a szoba egyik falát.

„Én magam terveztem ezt a polcrendszert az olvasószobába, aztán felfogadtam egy bútorasztalost, hogy csinálja meg."

„Valami igazán személyeset álmodtam ide, csak egy dohányzóasztallal, könyvekkel és olyan tárgyakkal, amiket mi magunk hoztunk a különböző utazásainkról. Ez az olvasószoba egyben a nappalink is, itt fogadjuk a vendégeinket és itt tartjuk a megbeszéléseket, és úgy gondolom, mindez remek háttért biztosít” – mondja a színésznő.

„Jobban szeretem, ha nincs túl sok holmim, de amim van, az legyen rendkívül személyes és sokatmondó. Számomra fontos, hogy az otthonunk hitelesen tükrözzön engem, a családomat és a mi kis univerzumunkat.”

Ha körülnézünk, nehéz nem észrevenni a Sonia lakásában mindenütt jelen lévő rengeteg afrikai tárgyat.

„A legfőbb vizuális inspirációm abszolút Afrikából jön. Mindig is sokat utaztam, és nagyon magukkal ragadtak azok a kultúrák, amelyekkel találkoztam, ezért számomra természetes, hogy az általam felkeresett helyekről fizikai emléktárgyakat is hozok magammal. A maszk Szenegálból származik, a többi szobor és festmény nagy részét pedig Etiópiában vettem” – mondja a korábbi Miss France, aki Ruandában született, de 1994-ben Franciaországba emigrált a polgárháború miatt.

2000-ben Sonia lett az első afrikai származású nő, aki elnyerte a Miss France címet. Később a Miss Universe címért is ringbe szállt, majd modellkarriert futott be New Yorkban és Japánban, amely a jelenlegi színésznői karrierjét inspirálta. Emellett Ruandára fókuszáló emberiességi akciókban is részt vesz, amelyek a népirtást túlélő gyerekek oktatását helyezik a középpontba, és egy dokumentumfilmet is rendezett Ruandáról.

„Nem tudom, hogy ennek a munkám természetéhez van-e köze, de azokról a projektekről, amelyekkel a munkám során kerültem kapcsolatba, az irodában tartom a szuveníreket és műtárgyakat. Ragaszkodom hozzá, hogy elválasszam egymástól a személyes és a szakmai életemet. A családi életem a gyerekekkel rendkívül értékes, mondhatni szent a számomra.”