Telefon
+36 30 920 920 1
Kontakt
shop@hyggeshop.hu
Nyitvatartás

H-P  09-19.00
SZ    10-19.00
V      10-19.00

H-P  09-19.00
SZ    10-19.00
V      10-19.00

· ·

Az élet mozaikdarabkái

· ·

Kasper Eistrup a zenei karrierje csúcsán hagyott ott csapot-papot, hogy a képzőművészetre koncentrálhasson.

Rockbálvány volt – de mindent maga mögött hagyva hátat fordított a zenének. Mert a szíve mélyén valami más vágy fűtötte. Valami, ami még a zenénél is előbbre való volt. Valami, amit egész idő alatt magában tartott, de ami egész lényét a hatalmába kerítette. Kasper Eistrup kicsi kora óta megszállottan rajzolt – valójában mindig is képzőművész volt, a zene csak véletlenül „kavart be”.

Több mint 25 sikeres évvel, 7 listavezető és a kritikusok elismerését kivívó albummal, 300-nál is több koncerttel a háta mögött, olyan élő legendákkal való együttműködés után, mint például David Bowie, Lou Reed és Tony Visconti, tucatnyi országos és nemzetközi díjjal a tarsolyában, Kasper Eistrupot és bandáját, a Kashmirt méltán tartják számon a rock ikonikus megújítói között Skandináviában.

Talán kissé negatív hozzáállásnak tűnik, hogy valaki egy ilyen ívű zenei karriert csak holmi „interferenciának” tekint, de valójában Kasper Eistrup szájából ez pozitívan cseng, amikor a koppenhágai lakásában találkozunk.

„A végén már hihetetlenül nehezen ment a zeneírás, néha már kész kínszenvedés volt.”

„Nehéz folyamat volt, és sok embert érintett – és hosszú volt az út a gondolattól a tettig” – mondja Kasper Eistrup, majd kifejti. „Túlságosan üzletszerűvé vált az egész, és mondom ezt mélységes tisztelettel azok iránt, akikkel együtt dolgoztam… Azt hiszem, volt egy romantikus álmom arról, hogy minden, amit csinálunk, szeretetből fakad. Most a képzőművészetben találom meg ugyanezt az érzést.”

Úgyhogy jelenleg ezt csinálja: 100%-ban vizuális művészettel foglalkozik. Semmit nem bánt meg a zenével kapcsolatban, és nem vágta be maga után az ajtót, de pillanatnyilag maximálisan lefoglalják a festővászon történései. A festészet lehetővé teszi a számára, hogy szűretlenül kifejezze az érzéseit, és feldolgozza az érzelmi megtapasztalásokat. Az ember egyfajta vizuális naplóként is értelmezheti a műveit, amelyben ízekre szedi az őt körülvevő világot.

A daraboktól a nagy egész felé

Kasper Eistrup általában a hozzá legközelebb álló dolgokból merít ihletet.

„Legtöbbször olyan embereket, arcokat vagy tárgyakat keresek, akik vagy amik összessége valamiképpen több puszta jelenlétnél.”

„Kitaláltam egy szót: „fragmentarizmus”, azaz amikor ugyanazon vászonra ráteszi az ember az érdekes motívumok és tárgyak összességét. Ha két ellentétes dolgot egymás mellé helyezünk, valami különös történik. Nagyon gyakori, hogy a különböző részek summája bőven túlszárnyal minden mást” – mondja a művész.

„Soha nem hagyományos mesélőként gondoltam magamra. Jobban érdekelnek a fontos részletek, töredékek.”

A legtöbb művét sokféleképpen lehet értelmezni – és kifejezetten ragaszkodik is hozzá, hogy így legyen. Szereti, ha a dolgok nem válnak túl egyértelművé, mert ez a nagy költészet és a nagy művészet kulcsa.

„Ha megvan a dolgokban ez a nyitottság – és ha kellően szubjektívek és szuggesztívek ahelyett, hogv véglegesek lennének –, akkor a hatásuk is sokkal nagyobb” – nyomatékosítja Kasper Eistrup.

„A művészet fogyasztójaként és létrehozójaként egyaránt érzéseket keresek, nem pedig konkrét jelentéseket vagy értelmezéseket. Az érzelem áll mindenek felett.”

„Ha hozhatok a zenéből egy párhuzamot – és lehet, hogy túl szakmázós leszek –, olyan ez, mintha az ember egy olyan darabot hallgat, amit túlharmonizáltak: egyszerűen nem működik. Mi a Kashmirban mindig arra törekedtünk, hogy nyitva hagyjuk a dalainkat, még ha lett is volna rá ötletünk, hogy hogyan véglegesítsük őket. Ha az utóbbit tesszük, szinte eltaszítjuk magunktól a zenehallgatót – márpedig a cél pont az ellenkezője volt: hogy behívjuk őket a zenénkbe, és rávegyük őket arra, hogy vegyenek részt benne.”

Az ihlet és a megindultság forrásairól egy nemrégiben Louisianában megrendezett Peter Doig–kiállítás kapcsán beszélgetünk, amelynek hatására Kasper Eistrupnap elakadt a lélegzete és fizikailag is megrendült. Ritka pillanat, ha róla van szó.

„Amikor a zene megrendíti az embert, azt a testünkben is érezzük. A vizuális művészetek esetében ilyen fizikai hatás nincs, bár vannak kivételek… Ez történt velem is, amikor megpillantottam Peter Doig „Music of the Future” (A jövő zenéje) című festményét. Volt benne valami varázslatos. Nem igazán lehet megmondani, hogy mi a helyzet a festményekkel, de mégis olyan érzése támad az embernek, hogy most történt valami. Amit látunk, az egy pillantás, és valami mindjárt történni fog, amint elfordítjuk a tekintetünket. Ez a kép szinte pszichedelikus módon nyitotta meg az elmémet.”

Összeáll a történet

Az, hogy a több ezernyi sikítozó rajongóval teli koncerttermekből áttért a gyakran félig üres galériák világában, nagy hatást gyakorolt Kasper Eistrupra. A mű a kíváncsiságnak, a képzelőerőnek és a szeretetnek ugyanazon érzékeny kútjából születik, a precíz gondosság és szenvedély, amelyet kifejez, szinte ugyanaz – a különbség a művészi teljesítmény intimitásában jelentkezik.

A koncertszínpad zaja és fizikai kiterjedése akkora adrenalinfröccs volt a számára, amihez csak az az idegesség fogható, amivel egy kiállítás megnyitása jár, illetve a teljes kitárulkozás érzése. Kasper Eistrup számára a koncertek csak tovaszálló, akkor és ott érvényes pillanatok voltak, míg a műalkotások örökre jelen vannak, és az, ahogyan érzékelik őket, rá is kihat.

„Nem igazán rajongok a kiállítás-megnyitókért, mert nagyon érzékeny vagyok a művészetemmel kapcsolatos dolgokra. Amikor az emberek úgy mennek el a műalkotások mellett, hogy meg se nézik, mi van a falon! Ezt nem bírom elviselni, szóval majdnem jobban szeretek ott se lenni. Félreértés ne essék – nem a taps miatt csinálom a festészetet. Nincs szükségem rá, hogy ügyes fiúnak tartsanak. Számomra ez az érzések kifejezéséről szól, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak. Az, hogy megértenek-e, ebben az értelemben irreleváns” – mondja, miközben a szemlélődés fontosságát hangsúlyozza.

„Nincs már igazi elmerülés – és ez kortünet. Csak azzal foglalkozunk, ami most történik, és nem érdekes a mögöttes történet. A mostani huszonéveseknek fogalmuk sincs a történelemről. Márpedig alapok nélkül nehéz megérteni a társadalmat és azt a kontextust, amiben vagyunk.”

„Ha volt valaha bármilyen politikai üzenete a művészetemnek, akkor az az, hogy emlékeztessem az embereket a múlt és a jelen közötti kapcsolatra, emlékeztessem őket arra, ami történik – még akkor is, ha nincs kedvük meghallani.”

Áthágni a szabályokat

Amikor már képessé válunk arra, hogy teljesen elengedjük a formát és a technikát, amikor a munkánk az elme alkotóerejének közvetlen átadója lesz, akkor érünk fel a csúcsra. Ezen dolgozik Kasper Eistrup is. Hogy eggyé váljon a kifejezésformával.

„Úgy gondolom, hogy jobb receptet találtam erre, mint korábban. Sok időbe került, amíg rájöttem, ki vagyok valójában. Szerintem ez azért volt, mert görcsösen ragaszkodtam a technikához. A technika irányított engem. Ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a régi mestereknek megvolt ez a képességük: betéve tudták a szabályokat, hogy aztán alaposan megszeghessék őket. Én ettől még nagyon távol vagyok. Még mindig keresem az utamat.”