De ne szaladjunk ennyire előre!
Napjainkban óriási reneszánsza van a sorozatoknak. Érthető. Egyrészt sokkal könnyebb egy könyv történetmesélési minőségéhez közelíteni, ha nem két órában, hanem évadokban tudják az írók építeni a történetet és a szereplők jellemfejlődését. Másrészt a lineáris tartalmat sugárzó kereskedelmi tévécsatornákkal szemben az új technológiák és csatornák segítségével mindenki a saját ízlése alapján tud tartalmat, időpontot és tartamot választani. Türelmetlen galaxisunkban pedig további előny, hogy kétórás filmek helyett kompakt 40-60 percben kapjuk meg a napi adagunkat. (Kivéve persze azokat, akik több epizódot szeretnek egyszerre lenyomni.)
Ráadásul nem (csak) dél-amerikai szappanopera minőségű mozgóképeket kapunk tonnaszámra, hanem igen magas minőségű anyagokat. Az egyik első fecske persze a „régi” Twin Peaks volt még a 90-es évek elején. A mostani menő sorozatok és Lynch mester remekműve között pedig „félúton”, kb. egy évtizede peregtek itthon az M1-en a Reklámőrültek (Mad Men) epizódjai. Imádtam őket! Egyébként a kinti zajos siker (13 Emmy és 4 Golden Globe díj!) itthon süket fülekre talált, a „nézetlenség” miatt hamar az M2-őn találta magát szegény Don Draper (AKA Dick Whitman).
Szerencsére azonban Don barátunk előtte még a tőle megszokott eleganciával ráült egy klasszikus, 1957-es Matchless G3L motorkerékpárra, hogy tudtán kívül később megihlessen Sidneyben egy Mark Hawwa nevű úriembert (e cikk címlapján ő látható), aki 2012-ben először szervezte meg a Distinguished Gentleman’s Ride nevű jótékonysági rendezvényt, klasszikus és vintage motorok tulajdonosainak. Mára ez a remek kezdeményezés bolygónk legnagyobb, klasszikus és épített motorok részvételével zajló jótékonysági rendezvényévé vált.
2019.09.29-én Budapesten is lehet csatlakozni a motoros vonuláshoz! A hazai túra folyamatosan frissülő részleteit (útvonal, időpontok stb.), regisztráció után itt lehet megtudni.
Ezúton szeretnénk bátorítani a Gentlelady–ket is, hogy tiszteljenek meg minket a jelenlétükkel a rendezvényen, ezzel is emelve a Ride színvonalát!
Fontos elmondanunk továbbá, hogy bár a felvonulás célja a figyelemfelkeltés, hiszen céljaink népszerűsítését és a prevenciós törekvéseket éppen olyan fontosnak érezzük, mint az adománygyűjtést, de nem szeretnénk az Ice Bucket Challange (jegesvödör kihívás) hatékonyságának hazai sorsára jutni.
Kis hazánkban rengetegen (politikusoktól a celebekig bezárólag) nyakon öntötték magukat (jó buli), de közben sokan nem is tudták, hogy e kezdeményezés az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) nevű végzetes bénulással járó betegségben szenvedőket (pl. Stephen Hawking) segítő ALS Association támogatására jött létre. Adományozni pedig végképp kevesen adományoztak. Itthon. A világon közel 33 milliárd forint(nyi pénz) jött össze és azóta sikerült is ebből az összegből azonosítani egy gént, ami hozzájárul a kór kialakulásához.
DGR merchandising a HyggeShopban
„Amit tudni akarsz a DGR-ről, de sosem merted megkérdezni.”
Mi a rendezvény célja az adománygyűjtésen túl?
A felvonulás célja a figyelemfelkeltés, hiszen céljaink népszerűsítését és a prevenciós törekvéseket éppen olyan fontosnak érezzük, mint az adománygyűjtést. A DGR színház is. Fontos, hogy lássanak minket és hallják a hangunkat, az üzeneteinket.
Ki kapja az adományokat?
A DGR jótékonysági partnere a Movember Foundation, a világ legnagyobb, a férfiak egészségmegőrzésével foglalkozó alapítványa. A Movember Foundation gondoskodik róla, hogy a beérkező adományokból a DGR közösség és a férfiak világszerte a legtöbbet profitáljanak.
Feltétele az adományozás annak, hogy motorozhassak a rendezvényen?
A felvonuláson való részvétel ingyenes, de mindenkit adományozásra buzdítunk, hiszen az adományok teszik lehetővé, hogy finanszírozzák azokat a kutatási projekteket és öngyilkosság-prevenciós programokat, melyekből a DGR-közösség tagjain túl minden férfi profitálhat világszerte.
Milyen elvárásokat támaszt a DGR a résztvevőkkel kapcsolatban?
Minden résztvevőnek a DGR hivatalos oldalán szükséges regisztrálnia magát, különben nem vehet részt a rendezvényen.
Figyelem! A magyar Facebook eseményen jelzett „ott leszek” nem váltja ki a honlapon való regisztrációt!
Az eseményen szigorúan csak klasszikus és vintage stílusú motorkerékpárokkal lehet részt venni és kizárólag emelt szintű, elegáns öltözékben lehet megjelenni. A felvezető motorost és az utat mutató rendezőket megelőzni tilos. A felvonulás nem verseny. Minden motorosnak a helyi szabályozásnak megfelelő bukósisakot kell viselnie. Csak regisztrált és biztosítással rendelkező motorkerékpárok vehetnek részt a rendezvényen. Kötelező betartani a KRESZ szabályokat. Célunk az, hogy a DGR továbbra is a világ leggondosabban szervezett és legbiztonságosabb motoros felvonulása maradjon. A felvonuláson a lehető leglassabb tempóban kell haladni, hiszen sokan csak öltönyt viselnek.
Hogyan tudok adakozni?
Az adományokat kizárólag az interneten, a DGR honlapján gyűjtjük, ahol egy gyors regisztráció után bankkártyával, vagy PayPal kontóval is lehet fizetni. A résztvevőket arra bátorítjuk, hogy osszák meg az oldalt barátaikkal, családtagjaikkal, munkatársaikkal, maguk is adományozzanak, vagy támogassanak más résztvevőket. A felvonulás napján készpénzben nem gyűjtünk adományokat!
Mikor rendezik meg a szervezők a felvonulást?
Minden szeptember utolsó vasárnapján, ebben az évben szeptember 29-én.
Milyen motorral lehet részt venni az eseményen?
Az eseményen csak klasszikus és vintage motorkerékpárokkal lehet részt venni. (Café Racer, Bobber, Classic, Tracker, Scrambler, Old School Chopper, Modern Classic, Sidecar, Classic Scooter, Brat Styled) A cruiserek, sportmotorok, dirt- és adventure motorkerékpárok, továbbá műanyag robogók nem indulhatnak. Fontos megjegyezni, hogy a felvonulás stílusára nincs hatással az, hogy a Triumph a rendezvény egyik nemzetközi szponzora. Tehát például Triumph Speed Triples, Triumph Rockets, Triumph Thunderbirds stb. motorokkal sem lehet részt venni a felvonuláson.
]]>Ez a „gigász" ismét bebizonyította, hogy a nagymúltú dán gyártó továbbra is rendhagyó, mégis időtlen és évtizedeken átívelően következetes formanyelven képes alkotni.
A hang több mint a fele a képélménynek. Még egy ekkora monstrumnál is. A Beovision Harmony a filmsztárok hangjait és az élénk, részletgazdag képeket egy teljes filmművészeti élményben egyesíti. Azoknál a pillanatoknál pedig, amikor zenével akarod betölteni a szobát, a Beovision Harmony szintén remekel.
A dán dizájn büszke örökségét maximálisan tiszteletben tartva, a Beovision Harmony azokhoz szól, akik úgy vélik, hogy az esztétika ugyanolyan fontos, mint a teljesítmény. E modern televízió koncepciója a század közepén épült „szórakoztató szekrényeken” alapul, amelyek használaton kívül gondosan elrejtették a korabeli tévét a kíváncsi szemek elől, hogy az teljesen beépüljön a nappali bútorzatába.
Az elülső borítók mögött egy erőteljes Bang & Olufsen hangközpont található, amely azonnal megnyeri a hallgatóját. A három-csatornás különleges hangsugárzórendszer beszéd-optimalizált középcsatornát és erős sztereó teljesítményt biztosít.
A filmek, a sportesemények és az összes „kötelező” sorozat műsorát az új, 4K OLED képernyős technológia feltűnően új szintre emeli. A Dolby Vision™ HDR technológia felülmúlhatatlan részleteket biztosít, intenzív, gazdag színekkel, hihetetlen mélységgel és tökéletes feketékkel.
Játssz le tartalmat közvetlenül a mobilodról az Apple AirPlay 2, a Bluetooth vagy a beépített Chromecast segítségével! Audió módban az olyan hasznos dolgok, mint a rádióállomások és az előadói információk elegánsan jelennek meg a képernyő azon részén, amely mindig látható.
Dán cégként tisztelegve büszke örökségünk előtt, a Beovision Harmony mögötti koncepció valójában a század közepén található „szórakoztató bútorokon” alapul. Ezek a szekrények rejtették el a televíziót és a rádiót, hogy azok így szerves részeivé váljanak a nappali bútorzatának.
A hangsugárzók tölgy furnér fedőlapjai kiemelkedő példát mutatnak a kézművességre, a sötét képernyőt bútorszerű anyagokkal és elegáns részletekkel kiegészítve. Mivel a lamellák mintája gondosan megtervezett, tömör megjelenésük ellenére, a lapocskák maximalizálják az akusztikai teljesítményt is.
A Bang & Olufsen merész design történetét a Beovision Harmony televízió remekül összefoglalja, hiszen a feltűnő, „transzformációs formán” kívül még egy fontos Bang & Olufsen értéket is hordoz: a gyönyörű hangzást.
„Rengeteget foglalkoztunk azzal a problémával, hogy mi legyen a képernyővel, amikor ki van kapcsolva.” – mondja Jakob, a Bang & Olufsen mechanikai vezetője.
„Az emberek nagy és magával ragadó képernyőkön szeretnék élvezni a filmeket, de minél nagyobb, annál kevésbé vonzó egy nagy fekete monolit a térben, amely uralja a szobát. Megpróbáltunk különböző technológiákkal, LCD képernyőkkel és még sok mással dolgozni, próbálva kitalálni, hogyan lehet ezt az ellentmondást frappánsan feloldani."
Jakob Graabæk izgatott lett, amikor a Beovision Harmony megbízás az asztalán landolt.
„Bátor döntés volt, hogy végül a teljes transzformációt tartalmazó ötletet választottuk.”
Kétségtelenül merész, de a mechanikai megvalósítás szempontjából igen bonyolult elhatározás volt ez. „Ha egy mérnök azt mondja, hogy nem lehetséges, az egy jó módja annak, hogy felmondjanak neki” - magyarázza Graabæk szenvedélyesen.
„Az évek során volt már néhány érdekes ötletünk, előremozduló elemekkel, és ki- becsúszó mechanikával. Olyan is volt, hogy be- és elforgattuk egy készülék elő- és hátlapját”- mondja Graabæk. „Amikor azonban megjelent a Beovision Harmony project, az áttörés az volt, hogy ezeket az átalakulásokat kombináltuk, felemelve a teljes képernyőt, és elforgatva a hangsugárzók lapjait. Ez a kecses és drámai transzformáció gyönyörű, szinte „folyékony” mozgást eredményezett.”
Graabæk és csapata számára az igazi kihívás az volt, hogy a Beovision Harmony tökéletesen működő, sorozat-gyártható modelljét valósítsa meg. „Hogy a pokolba lehet ezt megoldani?” viccelődött Graabæk. Először számos probléma merült fel a stabilitással, a pontossággal és a hangszórók, illetve a képernyő mozgásának szinkronizálásával. A legnagyobb kihívás az volt, hogy biztosítsák, hogy a hangsugárzók mindig szinkronban mozogjanak egymással.
Az alapkoncepció azonban kiváló volt, és ez számított igazán Graabæk számára. Ő és csapata szorosan együttműködött a Bang & Olufsen tapasztalt dizájnerével, Torsten Valeur-ral, hogy végül elérjék a Beovision Harmony által megtestesített drámai és zökkenőmentes transzformációt.
„Tudtuk, hogy ennek a komplex mozgásnak a megtervezése azért olyan nehéz, mert a hangsugárzók teljes elfordulását akarjuk elöl, úgy, hogy ezalatt az összes mechanika rejtve maradjon, miközben a teljes transzformáció a felhasználó szeme előtt zajlik - de van egy óriási képernyő, amely felfelé és lefelé mozog, amely megnehezít mindenfajta összeköttetést a képernyő és a hangsugárzók között.”
A csapatnak meg kellett állapítania, hogyan lehet a Beovision Harmony összetett és feltűnő átalakulását logikusnak, egyszerűnek és erősnek építeni - ahhoz, hogy természetesnek és könnyűnek tűnjön. Sok próbálkozás után, a képernyő felemelésének segítségével, és ezt a mozgást felhasználva a hangszórók elforgatására (csak egy speciális kar és gondosan kiválasztott geometria volt szükséges még) létrejött a kívánt „folyékony hatású” mozgás! (Ezt a találmányt szabadalomként azóta be is jegyeztette a cég.)
„Sokkal bonyolultabb megoldást is választhattunk volna, de az alapötletnek szuper egyszerűnek kellett lennie”, említi Graabæk. „Tudtuk, hogy minél egyszerűbb megoldást találunk, annál jobban fog működni.”
„A legtöbb gyártó cég arra fókuszál, hogy a TV-képernyőik keskenyek legyenek. De ha nagyon keskeny televíziót készítünk, kevés hely marad a minőségi mozgató motorok és egyéb különleges konstrukciók számára.”
mondja Søren Viinberg, a Bang & Olufsen elektroakusztikai technológiai szakembere, aki szerint ezért is más a Bang & Olufsen elképzelése a többi gyártó koncepciójához képest.
Viinberg számos Bang & Olufsen televízió hangzásán dolgozott már, és nem számít, hogy milyen radikális a design (a „bátran átalakuló” Beovision Harmony televízió, talán éppen ezért példaértékű) Viinberg számára mindig a hallgató és az általa tapasztalt minőség a lényeg.
Amikor Viinberg azt mondja, hogy nincs elég hely egyes elemeknek „mozogni”, arra gondol, hogy mivel az alkatrészek méretének csökkentése érdekében a készülékek egyre kisebbek és vékonyabbak, mindez egyértelműen a minőség rovására megy.
„A legtöbb televízió hangzását a beszédhez tervezik” - folytatja Viinberg. „Mégis sok ember panaszkodik, hogy amikor filmet néz, nehéz pontosan követni a párbeszédeket. Ha elemezzük, hogy ez miért van, rájöhetünk, hogy gyakran hiányoznak a tisztességes hangszóró driverek az ilyen rendszerekből. A hangzás (szó szerint) nem áll a döntéshozók fókuszában és elveszik a szobában… Mi arra fókuszálunk, hogy a hangot is a néző és a hallgató helyére vetítsük.”
„Olyan erős hangzással rendelkező TV-t akartunk készíteni, amely mindent képes kezelni, a halk suttogástól egy robosztus robbanásig bezárólag.”
Viinberg számára - aki egy zenekarban gitározva kezdett először érdeklődni a hangzás professzionális megtervezéséről, zenei felvételi stúdiók építéséről és az élő koncertekről - munkája nagy része a teljes audiovizuális élmény megalkotásáról szól, ahelyett, hogy egyszerűen beállítaná a minimálisan szükséges hangminőséget.
„Természetesen mi is fontosnak tartjuk a filmes párbeszédek hangzását. De a legtöbb filmben előforduló hanghatások és robbanások is lenyűgözőek kell, hogy legyenek.”
Valójában a Beovision Harmony televízió, feltűnő kialakításán túl, évtizednyi kutatást, gondolkodást és gondoskodást is tartalmaz a hangról és a hangzásról. Ezt a tudást kiegészíti az is, hogy az emberek hogyan kívánják használni és beállítani a televízióikat. A Beovision Harmony hangja nem csak elég erős és pontos ahhoz, hogy részletgazdag zenehallgatási élményt nyújtson, hanem a beépített surround sound processzora miatt, egy professzionális házimozi rendszer központi elemeként is remekül megállja a helyét.
]]>A filmben felhangzik az album legtöbb száma, és az első percekben a művész lakásában járva megbizonyosodhatunk róla, hogy Kanye West számára is a Bang & Olufsen jelenti a minőséget.
A 35 perces filmet maga Kanye West rendezte, a főszerepben pedig a zenész mellett a Victoria's Secret modell, Selita Ebanks játszik. A filmben a zenész álmai és zenei karrierjének fontos mérföldkövei jelennek meg, emellett nagy hangsúlyt fektetett az életében fontos szerepet játszó nők és a hozzájuk kötődő érzelmek kifejezésére.
]]>Pedig mindennek ára van, illetve ára van mindennek, és ha az ár adott, akkor már csak pénztárca kérdése, hogy meg is tudjuk venni. Mégis vannak olyan emberi kéz által előállított termékek, amik egyszerűen megfizethetetlenek.
Ezen kevesek sorába tartozik a Bang & Olufsen által legnagyobb darabszámban gyártott portéka is. Melyik lehet ez a termék, csak nem egy óriási méretű televízió, vagy egy csodálatos hangrendszer? Nem és nem, ezek mind megfizethetőek, ami azonban biztosan nem, az egy pofon egyszerű sörnyitó!!!
Egy sörnyitó?!
1937-ben, mikor még a Peter Bang és Svend Olufsen által megalapított Bang & Olufsen alig 12 éve képviselte a funkcionalizmust, a kimagasló teljesítményt és a részletek mesteri kidolgozását, egy egyszerű mérnök túlórára adta a fejét. Egy számára kedves rokon születésnapjára akart kedveskedni valami egyedivel, valami meglepővel. Mivel a B&O gyárában számtalan szerszám és megannyi kiváló alapanyag állt rendelkezésre, egyértelmű volt, hogy újonnan szerzett munkahelyén, munkaidőn túl, saját kezével fogja elkészíteni meglepetését.
Inspirálta az új munkáltatója által képviselt szellemiség, büszke volt, saját pályája sikerének tekintette, hogy itt lehet, és egyre inkább csak a Bang & Olufsen által akkoriban használt logóra tudott gondolni, mely elképesztő egyszerűséget, mégis valami különlegeset sugallt, a fordított, vagy feje tetejére állított "B" betűnek köszönhetően.
Holger Korgh nem is távolodott messze a logótól. Gyakorlatilag fémből készítette el a logó tökéletes másolatát, és ő maga is fordított rajta egy kicsit, alig láthatóan kicsit feltöltötte az "O" betűt. Kiszélesítette a karikát is, de nem mindenhol, hisz akkor nem látta volna el az egyedi, és akkor még egyszerinek gondolt ajándék funkcionális szerepét, nem lehetett volna vele kinyitni egy sörösüveget.
Elkészült a B&O sörnyitó, aminek híre ment, és egyre több alkalmazott kezdte használni. Holger újabb és újabb túlóráinak eredményeként hogy, hogy nem a titkos fusizás eljutott Peter és Svend fülébe is, akik először meglepetten fogadták, hogy leginkább rádiók gyártására felkészített üzemükben valaki sörnyitókat készít. Holger Korgh hagyományt teremtett, 1937-ben készített ajándéka tökéletes mását a mai napig gyártják és adják/adjuk ajándékba, és mint azt már tudjuk az elmúlt 82 év tapasztalataiból, megvenni, megfizetni egyaránt lehetetlen.
]]>„Minden az Aston Martinomban lévő Bang & Olufsen rendszerrel kezdődött. Tudja, milyen az, amikor az akusztikus lencse finoman kiemelkedik az Aston Martin műszerfalából.” A kezével utánozza a mozdulatot, és melegséggel gondol vissza erre az élményre.
„Azóta is a Bang & Olufsenért dobog a szívem.”
Makaóban adunk egymásnak találkát egy helyi üzletemberrel, akivel a Bang & Olufsenhez fűződő szenvedélyes kapcsolatáról beszélgetünk.
„Nekem gyakorlatilag megvan a teljes portfólió. A legutóbbi darab, amit beszereztem, a BeoSound 9000 CD-lejátszó volt, azelőtt pedig a BeoLab 90-et vettem meg, amint kijött” – mondja, miközben megmutat egy applikációt, amivel az összes elektronikai eszközt tudja vezérelni az otthonában. „Minden egyetlen rendszerben van összekötve, úgyhogy az egész lakást meg lehet tölteni zenével, akár közvetlenül a telefonról, akár valamelyik távirányító segítségével.”
Egyik lakásából a másikba utazva Délkelet-Ázsiában, a helyszínek között az egyetlen állandóságot a Bang & Olufsen hangsugárzók és televíziók jelentik a férfi számára. A lakásai ugyanis maximálisan fel vannak szerelve ezekkel az eszközökkel, „mert van bennük multiroom technológia”, aminek köszönhetően az egész lakásban minden tökéletesen működik.
A makaói tengerpart mentén húzódó domboldalon áll a márványból és gránitból készült toronyház, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a csillogó vizű öbölre. Az üzletember és a családja által elfoglalt penthouse-ban minden megvan, ha az ember a technika és a Bang & Olufsen szerelmese: a mindenütt jelen lévő automatizációs szoftvertől kezdve a hatalmas hangszórókon át az összes nappaliban fellelhető még hatalmasabb képernyőkig és a minden második zugban megtalálható kisebb, bensőségesebb rendszerekig – van itt minden: fülhallgató, távirányító, mobil- és vezetékes telefon
]]>„Az egyetlen dolog, ami hiányzik a gyűjteményemből, az egy új lemezjátszó” – mondja mosolyogva. Majd így folytatja: „Bármit megadnék, ha újra forgalomba hoznák a BeoGramet. Sőt, ha lenne hozzá egy konyha is, az maga a tökély lenne.”
A PR tanácsadóként dolgozó Sandie Roy nagy belmagasságú párizsi lakása legalább annyira sokszínű, mint amennyire különleges. A lakás egy francia nagycsalád otthona, ahol jól megfér egymás mellett egy rakás tini és Sandie ügyfelekkel és újságírókkal folytatott üzleti megbeszélései. Otthonos és bensőséges hangulatú, egy adott esztétikai elképzelésről és arányérzékről tanúskodik.
Az, hogy az egyik irodájaként használja ezt a helyet, Sandie számára nem újdonság. Tizenhat évvel ezelőtt ebben a gyönyörű stukkókkal, ikonikus, kovácsoltvas franciaerkéllyel és eredeti parkettával büszkélkedő lakásban rendezte be ugyanis az ügynökségét.
„Amikor megalapítottam az első cégemet, senki nem akart nekem rendes irodát kiadni, mivel nagyon fiatal voltam és nem voltak referenciáim."
„Úgyhogy azt gondoltam magamban: Hát jó, ha senki nem ad nekem bérbe irodát, akkor kibérelek egy lakást, és azt fogom mondani, hogy a családomnak lesz. Bár ez teljesen törvénybe ütköző volt” – somolyog Sandie, majd így folytatja: „Mikor már 2-3 éve itt voltunk, rengeteg modellcastingot és rendezvényt tartottunk itt, a főbérlő azt mondta, hogy túl sok ember megfordul errefelé. De addigra már annyira megszerettem ezt a helyet, hogy úgy döntöttem, tényleg ideköltözöm, és szerencsére hamarosan sikerült egy új irodát találnom.”
Sandie körbejár a lakásban, és közben elmesél néhány érdekességet, ami itt is, ott is felbukkan. Hullámos, barna haja lazán hull a vállára, felgyűrt ujjú, szürke felsőt visel magas derekú farmerral, arany fülbevalóval és egy leheletnyi sminkkel. Pirosra lakkozott körmeivel tökéletes illusztrációja annak a keresetlen eleganciának, amely kizárólag a francia nők sajátja. Elmeséli, hogy az irodája berendezése sok tekintetben hasonló a lakásához.
„Nagyon fontos, hogy akár az irodában vagyok, akár itthon, otthon érezzem magam."
„Olyan érzés ez, mint mikor egy jó szállodában van az ember. Arra törekedtem, hogy mindkét hely tükrözze az esztétikai elképzeléseimet, hogy őszinte hangulatot és kellemes, otthonos érzést árasszon. De mindenekelőtt ez az otthonunk, tehát kényelmesnek kell lennie, ugyanakkor a vizuális megjelenésének is rendben kell lennie. Mondhatjuk, hogy ennek a lakásnak egyszerre kell tükröznie a magán- és a szakmai életemet.”
Ha az ember körbepillant Sandie otthonában, jó néhány dolog felkelti az érdeklődését. Fej alakú vázák, néhányban virágok, másokban türkiz színű gyertyák. Smaragdzöld kanapé zebracsíkos párnákkal, rikító sárga kerámialó és –lovas. De a legszembeszökőbb mégis két trófea, amelyek egymással farkasszemet nézve lógnak a falon.
„Amikor megvettem őket, azt hittem, impalák, de a barátom, aki régebben Afrikában élt, felvilágosított, hogy valójában antilopok. A bolhapiacon vettem őket, ahol tipikusan be szoktam szerezni a dolgaimat. Szívesen vegyítem a vintage tárgyakat a klasszikus dizájnnal és új dizájner cuccokkal. Az aranyszínű madarak szintén a bolhapiacról származnak. A fickó, aki eladta nekem őket, régebben bútorokat kölcsönzött mozifilmek számára."
„Később viszontláttam a madaraimat egy Edith Piaf-filmben. Ez elég vicces!"
„Emellett szeretek apró szuveníreket hozni, bármerre utazom is a világban. Számomra olyanok, mint ha fizikai emlékek lennének. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az otthonomban található tárgyak engem és az életem szakaszait tükrözik. Minden abszolút autentikus, és nagyon jellemző rám.”
Ahogy lassan délutánba fordul az idő, más ritmusok is kezdenek beleszólni a klasszikus zenébe, amely eddig diszkréten szólt az extravagáns tükrös komódon álló hangsugárzóból. Hazaért ugyanis az egyik tinédzser az iskolából annak mementójaként, hogy mennyire befogadónak kell lennie Sandie otthonának.
„Nem könnyű esztétikailag kellemes otthont fenntartani, ha az ember három kamasszal él együtt. De én mindig kiváló minőségű dolgokat választok, hogy tartósak legyenek, és ne törjenek el egykönnyen. A legtöbb berendezési tárgyunknak van valami funkciója azon túlmenően, hogy jól néz ki” – mondja Sandie, miközben a lábát a lánya szobájából kiszűrődő ritmusokra lógázza.
„Állandóan zenét hallgatok, és a gyerekeim is. A lakás több pontján is vannak kisméretű, vezeték nélküli hangszórók, hogy könnyen odébb lehessen őket vinni, bármerre is van az ember. Én sokféle francia és elektronikus zenét szeretek, az egyik gyerek a rapért van oda, a másik az R'n'B-ért, a legkisebb pedig ugyanazt szereti, amit én. Nálunk mindig szól valamilyen zene, és nekem ez tetszik. Hatalmas energiával tölti fel a szobákat."
]]>Ha az ember nemcsak a lakását, hanem a munkahelyét is annyira személyessé, érdekessé és kényelmessé szeretné tenni, hogy mindenki otthon érezze benne magát, az nem kis feladat. Egy párizsi fiatalember, Yoan Marciano mégis erre vállalkozott. Mivel nemcsak háztulajdonos és odaadó férj, hanem egy pezsgő boutique hotel gazdája is Párizsban, egyszerre kell mindkettőt menedzselnie, és mindkettőben bensőséges hangulatot teremtenie.
„Amikor az otthonunkat dekorálom, majdnem ugyanazt a megközelítést alkalmazom, mint amikor a hotelt rendezem be."
„Természetesen azt szeretném, hogy az otthonom személyesebb és intimebb legyen, mint a szálloda, de ugyanaz az elképzelés lebeg a szemem előtt. Amikor anno megvettük a házat, még nem volt annyi holmink, mint most, a ház szinte üresen kongott. De mivel szeretek régiségpiacokra járni és ritkaságokra vadászni, a dísztárgyakat is hosszú idő alatt szereztem be, és a dekoráció mindig az aktuális lelkiállapotunkat tükrözi a feleségemmel” – meséli Yoan Marciano, miközben körbevezet minket.
A kétszintes ház egy zöldellő hátsó kertre nyílik, az ipari jellegű panorámaablak pedig extravagáns hangulatot kölcsönöz a hálószobának. Képzelje magát Párizs szívébe, amint a susogó falevelek lágy hangjára alszik el, és arra ébred, hogy a napsugarak átragyognak a lombkoronákon…
„Úgy gondolom, hogy a berendezés a hotelben szerzett benyomás szerves része. Ez az élmény nem csak a kényelmi szinttől és magától a hoteltől függ. Szerintem jólesik a vendégeknek, ha este, elalvás előtt néhány különleges és egyedi tárgyra eshet a pillantásuk. Lehet az egy lámpa vagy egy speciális váza – az ilyen dolgoktól érezzük magunkat otthonosan. Sok energiát fektettem abba, hogy a gondosan megválogatott dísztárgyakon, zenén és alkalmazottainkon keresztül életet szinte lelke legyen ennek a szállodának” – mondja Yoan. Elárulja, hogy gyakran megfordul a hotel bárjában, mert szerinte ez a személyes jelenlét létfontosságú az ilyen kis boutique hotelek esetében, mint amilyen az Hôtel du Temps.
„Imádom a munkám társasági aspektusát."
„Hoteltulajdonosként azt szeretem az üzletvezetésben a legjobban, hogy megismerhetem a vendégeimet, remek házigazda lehetek, és barátságokat köthetek azokkal az emberekkel, akik nálunk szállnak meg. Amikor beindítottam a szállodát, minden időmet itt töltöttem – szerintem ez fontos dolog, ami gyakran elsikkad a nagyobb hotelekben.”
Amikor ezen a kora tavaszi délelőttön ellátogatunk Yoan otthonába, egyből otthon érezzük magunkat. Jazz úszik be a nappaliból, és frissen pörkölt kávé ínycsiklandó illata árad a konyhából. Mindenütt apró, lazításra invitáló kuckók vannak, amelyek párnákkal és növényekkel körülvéve hívogatják a vendéget. A hangfalak számából és a nappaliban lévő gitárból arra következtetünk, hogy a zene fontos az itt élőknek.
„A zene rendkívül fontos a számomra: a zene segítségével teremtem meg a megfelelő hangulatot itthon és a hotelben is. Az Hôtel du Temps-ban saját helyi rádióadót működtetünk a környéken, a 9. kerületben, és közel 500 hallgatónk van. A zenei kínálatunk a régi francia zenétől a rock klasszikusain át a jazzel és a soullal bezárólag gyakorlatilag mindenféle zenét felölel. Ez a rádióadó mára a szálloda védjegye lett, a vendégeink odavannak érte. Együtt él a szálloda lelkével és ritmusával, azaz néha csendes, néha mozgalmas, és ha odakinn esik az eső, a rádió is ehhez a hangulathoz igazodik.”
A Hôtel du Temps egy kis klubot is működtet az alagsorban, ahol Yoan partikat szervez divatmárkák és magazinok számára a divathetek és a FIAC művészeti vásár alkalmával, de a ház barátainak szülinapi partijait is itt tartják.
„Elég vicces dolog: aki csak úgy megszáll a hotelben, lehet, hogy nem is tudja, mi folyik az alagsorban, és előfordulhat, hogy csak úgy besétál egy nagyszerű buliba."
„Amikor buli van nálunk, hagyom, hogy az emberek maguk válasszák meg a zenéjüket, mert senkire nem szeretnénk ráerőltetni semmilyen zenét. Kapnak AUX-ot, és rádobják a saját lejátszási listájukat. Itt mindenki DJ lehet.”
]]>Ez a forma lett aztán a kerék alapja. És ha most egy olyan kerékre vagy érmére gondolunk, amely az élén áll és szinte elgurul, már meg is van a kép, amely a Beosound Edge hangrendszert inspirálta.
A Beosound Edge a legújabb tagja a multiroom termékcsaládnak, amely ugyanakkor radikálisan új szempontból közelíti meg az interakciót és a hangteljesítményt. Öt egyedileg vezérelt hangszóró driver és egy aktív mély port gondoskodik a konkurenciát messze túlszárnyaló hangzásélményről. A hangerő szabályozása ugyanolyan varázslatos élmény, mint maga a hangzásvilág: a hangosításhoz/halkításhoz egyszerűen csak előre-hátra kell görgetni a hangszórót. Ha elengedjük, automatikusan visszagurul a középső pozícióba. A közelségérzékelők érzékelik, ha közel megyünk hozzá, és diszkréten felvillantják az érintős kezelőfelületet.
„Dinamikus termék, amelyben van potenciál, és amely izgalmat ébreszt az emberben. Szinte arra számítunk, hogy vele együtt elgurulunk, és valahol máshol kötünk ki” – mondja Michael Anastassiades, az ember a Beosound Edge dizájnja mögött.
„Nagyon szeretem benne a kötetlenség érzését. A BeoSound Edge mobilitást és egyfajta átmenetiséget sugároz.”
„Monolit tárgy mindenféle vezérlőegység nélkül; semmi nem zavarja meg a vizuális élményt. A gombok a használat során felvillannak, de amikor épp nem használjuk őket, akkor semmi nem látszik – és számomra ez maga a varázslat” – szögezi le Michael Anastassiades. Majd így folytatja: „Mindent el akartam rejteni, ami a technikára utal. Ha nem lenne ott a kábel, nem is tudnánk, hogy ez egy elektronikai termék.”
„Az ember folyamatosan csiszolgatja az ötletét. Egyik réteget a másik után hántja le róla, míg a végén már csak a tisztaság marad.”
– vélekedik Michael Anastassiades. „A dolog arról szól, hogy valamit olyan szintre emeljünk, ahol azt mondhatjuk: na, ez az. De ehhez kell egy bizonyos fokú önbizalom, hogy el merjük vinni a terméket eddig a pontig.”
A tervező véleménye szerint a rétegek folyamatos lehántása valójában sokkal merészebb dolog, mint valaminek a hozzátétele. Hiszen amikor egy erősen vizuális, komplex terméket megtapasztalunk az érzékszerveinkkel, lesz róla egy első benyomásunk, de miután megkopik az újdonság ereje, nem marad semmi. Így aztán, ha legközelebb látjuk ezt a terméket, már nem is lesz akkora durranás. A vizuálisan egyszerű termékek esetében azonban ez egészen máshogy történik, mivel ott nincs semmi, ami kialakíthatná ezt az első benyomást.
„Mindig olyan tárgyakat tervezek, amelyek első pillantásra szinte fel sem tűnnek.“
– mondja Michael Anastassiades, majd kifejti: „Az az érdekes, hogy mikor az emberek másodjára látják a BeoSound Edge-et, hirtelen elkezdenek rá odafigyelni. A harmadik találkozásra pedig még inkább felébred bennük a kíváncsiság. Én úgy nőttem fel, hogy mindig csodáltam a Bang & Olufsen termékeit. Ha rájuk néz az ember, van bennük valami időtlenség” – mondja Michael Anastassiades merengve. „Akármilyen gyorsan fejlődik is a technika, ezek a termékek aktuálisak maradnak, és a modernség érzetét keltik.”
A Beosound Edge ott áll a tervezőstúdió padlóján: egy tökéletesen hengerelt fémlemez éjfekete hangszóró-borítással. A tervező azt mondja, a fekete textilborítás szinte beszippantja az embert. Ezt az illúziót úgy érik el, hogy a minimálisra csökkentik a két felület közötti átmenetet, és matt textilt használnak, hogy az kontrasztot alkosson az alumíniumgyűrű visszatükröződő fényével.
„Elég szürreálisan néz ki a hirtelen mélységváltozás miatt” – mondja Michael Anastassiades, miközben a hangszórót vizsgálgatja. „Ha lenne a két anyag között egy kis hézag, akkor maradt volna benne némi tűréshatár. Így viszont nincs, és nincs többé köztes hézag sem, ami egész egyszerűen fantasztikus.”
„Órákon keresztül képes vagyok bámulni. Olyasmit, ami nagyon bonyolult, nem tudok órákig nézni” – mondja.
„Az a dolog nyitja, hogy meditatív jellegű tárgyakat kell alkotni. Olyan tárgyakat, amelyek szinte áttetszővé válnak, vagy amelyekkel együtt tudunk élni. A Beosound Edge esetében már szinte tapintható a feszültség: vajon odébb fog-e gurulni? Tehát, ha véletlenül belerúgok, nekimegy-e a falnak?” – teszi fel a költői kérdést. „Na, ez már érdekes. Tiszteletben kell tartani azt a nyugalmat és egyensúlyt, ami árad belőle. Tökéletesen ki vagy egyensúlyozva az élén. Számomra ez maga a varázslat. Ez egyszerűen utolérhetetlen.”
Michael Anastassiades azt fejtegeti, hogy a különböző történetek azért tudnak megszületni a BeoSound Edge körül, mert letisztultságot sugároz. Ha nem lenne ilyen letisztult, a történetének nagyon konkrétnak kellene lenni. A puritánságának köszönhetően viszont a történetek nagyon különbözőek, gazdagok és sokfélék tudnak lenni.
„Nekem bejön az a gondolat, hogy egy termék története nyitott marad az értelmezésre. Nem szükséges senkinek a torkán ledugni egy adott történetet. Lehet, hogy a te történeted más, mint az enyém, de legalább saját magamat tudom képviselni. Az az igazán érdekes, amikor engedjük, hogy mindezek a történetek egymás mellett létezzenek, és részesévé váljanak ennek a tárgynak.
Érdekes, mert véleményem szerint mindnyájunknak megvan az a képessége, hogy történeteket találjunk ki és elképzeljünk dolgokat – ez mind az emberi képzelőerő folyománya. Meglátunk valamit, ami megszólít valahogyan, és lehet, hogy ez egészen más, mint amit a másik embernek üzen, mégis szép ez így, mert egyáltalán lehetőség van rá, hogy létrejöjjenek mindezek a történetek. Márpedig ez jó dolog.”
]]>„Gyakran érzem úgy, hogy az én munkám arról szól, hogy a vizuális nyelven keresztül megtaláljam a kapcsolódási pontokat” – mondja Geoff McFetridge.
„Mondhatjuk úgy is, hogy az ismerős dolgokkal, az univerzálissal játszom, a közönségem tájékozottságára bazírozva. Ezzel szemben a festményeknek saját, tökéletesen kialakított világuk, szinte saját nyelvük van.”
Geoff McFetridge még főiskolás korában indította be tervezőgrafikusi karrierjét, és már fiatalon több tervezői díjat nyert. Filmekben, animációkban, dizájn- és művészeti bemutatókon is feltűnt, 2016-ban pedig neki ítélték a rangos Cooper Hewitt Nemzeti Dizájn Díjat a Kommunikációs Dizájnért. Geoff McFetridge a mára legendássá vált Beautiful Losers show-ban is benne volt 2004-ben, amely egy olyan, fiatal művészekből álló lázadó csoportot mutatott be, akikre az utcai és a gördeszkás szubkultúra volt nagy hatással. A bemutatóban rész vett még többek között Shepard Fairey, Chris Johanson, Barry McGee, Margaret Kilgallen, Ed Templeton és Spike Jonze rendező, csupa olyan művész, akik idővel jelentős elismerést szereztek a szakmájukban.
„Én a nyolcvanas–kilencvenes évek gördeszkás szubkultúrájából jöttem. Ebbe beletartozott az utcai szubkultúra. A hardcore zene. A kaliforniai szubkultúra. A snowboardozás. A hegyi szubkultúra. Azt hiszem, ezt összefoglalva úgy nevezhetnénk, hogy ’Suburbia’” – avat be Geoff McFetridge. Az ő munkásságának köszönhetők bizonyos vizuális és grafikus identitások például A nő (Her), Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are ), az Adaptáció (Adaptation) és az Öngyilkos szüzek (The Virgin Suicides) című filmekben, valamint olyan nagy márkákkal való kereskedelmi együttműködések, mint például a Nike, a The Standard Hotels és a Patagonia, illetve a Beastie Boys – ez utóbbi Grand Royal című magazinjának ő volt a művészeti vezetője.
„Gyakran elmondom a történetemet, de tulajdonképpen mindenkinek van története, és ez a történet összeáll valamivé, és egyszer csak megérkezünk a jelenbe. Úgy érzem, az én jelenem mint művész valahol 2005 körül kezdődött. Egyszer csak kiléptem a történetemből, és ráébredtem, hogy ki is vagyok én, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit akarok csinálni az alapján, ahová addig eljutottam.”
Geoff McFetridge esetében minden a rajzaiból indul ki. Ha kap néhány formát, elkezdi rajzolgatni őket. Elárulja, hogy a műalkotásain keresztül válik képessé oly módon kifejezni magát, ahogyan szavakkal és írással nem lehet. Korábban úgy jellemezte magát, hogy ő finomít és redukál. Mikor rákérdeztünk erre, bővebben is kifejtette: „Jó, ha az embernek van egy mantrája. Ha az ember redukál, akkor mozgásban van. Így van mit csinálni. Szörnyű érzés, ha az ember elakad. Szóval, ha a kevesebbet tűzzük ki célul, vagy akár a semmit…, ez nagyszerű mód arra, hogy mindig továbblépjünk.”
Olyan, mintha Geoff munkájának lenne valahol egy elmondatlan története, olyan nyitottsága, amelynek segítségével az ember a saját történetét is értelmezheti. Olyan alapossággal hámozza le a rétegeket, amíg el nem jut a lényegig, hogy felmerül a kérdés: vajon nem azt akarja-e elérni, hogy a közönség újra összerakja a dolgokat.
„Gyakran használok rajzokat, hogy magamnak meséljek történeteket. Vagy egyszer csak támad egy gondolatom, és azon kezdek el gondolkodni, hogyan fejezhetném ki rajzban“ – mondja Geoff McFetridge. Majd így folytatja: „Gyakran úgy érzem, hogy egy rajz képes kifejezni egy testetlen gondolatot, amelynek nincs közepe. Tónusokban képes megragadni a gondolkodásomat, és én nagyon jól érzem magam ezen módszer használatától.”
„Elég sok animációt készítettem már. Animációkészítéskor sokszor az a cél, hogy annyira megragadja a nézőt, mint egy állókép. Amikor valami áll, az ember szeme végigsiklik rajta, és közben az agya is dolgozik, dekódolja a képet, ami egy cselekvő folyamat. Az ember fejében zajlik az animáció, ezt hívják úgy az animátorok, hogy inbetweening(’köztesezés’).”
„Az olyan típusú rajzolást szeretem, amely az agynak azt a részét aktivizálja, amelynek segítségével megértjük a jeleket vagy elolvassuk egy logóban a szöveget. Ez nem ugyanaz a rész, mint amelyik a fényképeket vagy a mozgó képeket feldolgozza. Talán inkább az, amelyik egy üvegablakban vagy a tó vizében meglátja a tükröződéseket.”
Geoff McFetridge-t jelenleg a Joshua Liner Gallery képviseli az USA-ban, valamint a Gallery V1 Dániában. Önálló bemutatókat is rendez szerte a világon, így az elmúlt öt év során megfordult New Yorkban, Koppenhágában, Tokióban, Nantes-ban, Torontóban, San Luis Obispóban és Londonban is.
Geoff McFetridge Kanadában, Calgaryban született, és ott is nőtt fel, de amikor elkezdte a tanulmányait a California Institute of the Arts egyetemen, Los Angelesbe költözött. Azóta is itt él és dolgozik.
Geoff McFetridge-dzsel a hollywoodi dombok közt megbúvó magánrezidenciáján találkozunk.
„2001 óta élünk ebben a házban. A legtöbb bútordarabunk a bolhapiacról vagy adományboltokból származik. Szerintem nincs is olyan bútorunk, amit újonnan vettünk volna. Azt hiszem, szeretjük, ha a tárgyaknak megvan a maguk története” – mondja Geoff McFetridge, miközben körbevezet minket az otthonában. „A nappalink berendezése régen egy barátunk barátjáé volt, aki New Yorkba költözött."
„Megvettük tőle a komplett nappaliját az utolsó szőnyegig. Ezzel a volt tulajdonos rezgéseit, a szoba hangulatát ugyanúgy megvásároltuk, akár a konkrét bútordarabokat.”
A McFetridge-ház dombok között helyezkedik el a Los Angeles-i Griffith Park közelében. A park egy hatalmas zöld „vadon” a nyüzsgő város közepén, ahol az ember végre fellélegezhet.
„Számunkra az igazi otthon olyan, mint egy park. Kell, hogy legyen benne tér, levegő és fény” – magyaráz Geoff McFetridge.
„Négytagú család vagyunk, és mozgalmas az életünk, szóval az otthonunknak a nyugalom szigetének kell lennie, ahol meg lehet csinálni a leckét. Ahol lehet olvasni, aludni, bőrt radírozni. Például rengeteget mosunk. Kiváló a víznyomás. A zuhany majd’ kilyukasztja az ember fejét” – meséli nevetve a történetet.
Amikor az ember egy művész otthonában jár, automatikusan keresi a párhuzamokat a szakmai élete és a magánszférája között, jelen esetben azt, hogy Geoff McFetridge művészi nyelvezete tetten érhető-e abban, ahogyan ő és családja berendezte az otthonát.
„Azt hiszem, a házamat az tudja igazán megérteni, aki ismeri a művészetemet” – mondja Geoff McFetridge, mikor erről beszélgetünk. „Valójában azonban a házamat megosztom a családommal, tehát ezt az életformát tükrözi. Nem érzem úgy, hogy a stúdióm vagy az otthonom a kreatív munkám kinyújtott karja lenne. Inkább azzal van összefüggésben, hogy ki vagyok én mint ember. Szóval lehet, hogy valójában ez egy hátsó bejárat ahhoz a valakihez, aki kreatív szempontból vagyok? De hiányzik az a homlokzat, amit oly gondosan kidolgoztam a munkám során.”
A ház minden pontján nyugati parti jazz szól. Art Pepper, a már elhunyt altszaxofonos és klarinétművész, Los Angeles ikonikus alakja nagy kedvenc. Miközben a dallamok útra kelnek a konyhaasztalon hagyott okostelefonból a ház különböző pontjain elhelyezett hangsugárzók felé, Geoff McFetridge megosztja velünk zenei stratégiáját: „Próbálok olyan zenét találni, ami nem őrjíti meg a családomat, és a jazz tökéletesen megfelel erre. Gyakran olyan zenét teszek be, ami túl zümmögős, és ilyenkor a lányaim idegeire megyek vele. Azt hiszik, hogy meg akarom ijeszteni őket.”
„Amikor dolgozom, gyakran szól zene a háttérben. Néha magával ragad egy-egy zenei motívum, és az is beépül annak a hangulatába, amin éppen dolgozom, de ez ritkán fordul elő. Viszont érzem a kapcsolódási pontokat a többi művésszel. Ilyenek például Jonathan Richmond dalai, vagy ahogy Bruce Springsteen visszanyúl az életéhez és a történetéhez, vagy a Sun Kil Moon lemezek szédítő őszintesége” – mondja Geoff McFetridge. „De a munkám sokszor annyira befelé forduló, hogy ezek a dolgok olyan módon inspirálnak engem, amit csak én látok. Szerintem ezek a srácok mind a befelé fordulás nagymesterei.”
]]>„Amikor veszek valamit, annak állandó értéket és funkcionalitást kell megtestesítenie.”
„Nem vagyok odáig a gyorsan változó trendekért és a merész színekért. Minőségi dolgokra vágyom, amelyek tartósak, és az idő múlásával csak egyre szebbek lesznek.”
Mette és férje, Kim Dolva, a híres-neves Københavns Møbelsnedkeri alapítója, csak néhány hónapja költözött be a lakásba. Korábban Koppenhága külvárosában éltek egy sorházban, de hiányzott nekik a belvárosi nyüzsgés, és attól a pillanattól kezdve, hogy meglátták ezt a lakást a Værnedamsvej-negyedben, már nem volt visszaút. Szerelem volt első látásra – és rögtön ajánlatot is tettek a tulajdonosnak, aki maga is nem sokkal azelőtt tett rá szert. Végül olyan gyorsan megszerezték maguknak, hogy az előző tulajdonos egyetlen percet sem lakhatott benne.
Mindent a Københavns Møbelsnedkeri tervezett és épített a lakásban: a kanapét, az étkezőasztalt és a székeket, a ruhásszekrényeket, a konyhát és a fürdőszobát. A falakat díszítő csodálatos műalkotások legtöbbjét maga Mette készítette az Oh So Fine stúdiójával, és ahogy végigsétál az ember a lakáson, kifejezetten érződik a közös tervezés.
„Az otthonunkban lévő tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket, ez fontos. Vegyük például az asztalt. Szeretem, hogy mindnyájan köré tudunk ülni, tudunk rajta rajzolni, enni és játszani – anélkül, hogy különösebben vigyázni kellene rá. Csak kifényesítjük egy kicsit, és máris szebb, mint új korában.”
„Szeretem, amikor generációról generációra öröklődnek a tárgyak – ettől történetük és egy kicsit markánsabb karakterük lesz.”
„Van valami időtlen a Bang & Olufsen dizájnjában – mindig is ez vonzott engem a termékeikben.”
]]>
A hangzáshoz való viszonyunk megújításának örökös vágyától vezérelve, a Bang & Olufsen akusztikai mérnökei megalkották a BeoSound Shape-et. A Milánói Design Hét alkalmával egy klasszikus palazzóban bemutatkozó BeoSound Shape-ről bebizonyosodott, hogy nem átlagos hangsugárzó-rendszer.
Nagy belmagasságok, kőfalak, gránitpadlók – a Bang & Olufsen milánói kiállítóhelyén található tágas termekben normál körülmények között zengenének és visszhangoznának a falakról visszapattanó hangok. A terem azonban kifejezetten csendes. A BeoSound Shape-re jellemző alakban elrendezett negyven hangelnyelő panel annak ellenére javítja az akusztikát, hogy nincs is bekapcsolva a rendszer! Ideális helyszín ez arra, hogy rivaldafénybe állítsuk a BeoSound Shape akusztikai hangtompító tulajdonságait, és így irányítsuk rá a figyelmet egy fontos tényezőre, amelyet Øivind Alexander Slaatto tervező szerint oly gyakran elhanyagolnak.
A beltéri klíma rendkívül fontos a jóllétünk szempontjából. Ennek egyik aspektusa a fény. Egy másik fontos komponense a levegőminőség. De ugyanilyen lényeges az akusztika is, mivel mind fizikai, mind pszichológiai szempontból hatást gyakorol ránk.
A Milánói Design Héten, a világ legnagyobb bútorvásárán a BeoSound Shape nagy izgalmat keltett, mivel behozta a technikát a belsőépítészet kontextusába. Az emberek nap nap után szinte özönlöttek, hogy meghallgassák a „Shape”-et. Közkívánatra még a hangerőt is felcsavartuk, hogy megmutassuk a BeoSound Shape valódi természetét: egy nagy teljesítményű hangsugárzó-rendszer, amely jelen esetben nem kevesebb, mint tizenkét hangszóró és négy erősítő segítségével lett testre szabva.
Bár a BeoSound Shape abból a vágyból fogant, hogy újragondolják a hangszórók működését, végül teljesen új utat teremtett a zene megvalósulásához. Lentről fölfelé haladva egy egyedi keverő algoritmust kellett kitalálni ahhoz, hogy ki lehessen aknázni a számtalan, elszórtan elhelyezkedő hangszóró előnyét, és koncertszerű élményt lehessen nyújtani. A milánói installációk között sétálgatva a látogatók azt hallhatták, hogy egy stúdió közepén fixen áll az énekes, a hangszerek pedig oldalról csatlakoznak be – mintha az embernek saját szobazenekara lenne.
]]>A Bálna Budapest északi főbejáratánál található Bang & Olufsen Showroomban Ön is megtapasztalhatja a BeoSound Shape megdöbbentő hangzását!
„A színek abszolút lenyűgözőek, és annyiféle történetet el lehet velük mesélni, a nagy drámáktól kezdve a leheletfinom líráig."
„Számomra a színek az ihlet kimeríthetetlen forrása, olyan nyersanyag, amelyet mindig továbbfejlesztek valahogyan. A színeket a végtelenségig lehet variálni egymással. Mindig újabb és újabb árnyalatokat és tónusokat talál az ember, és rálelhet a saját személyes színstílusára is – imádom ezt” – magyarázza Stine Goya egy különösen borongós, szürkésfehér téli reggelen.
Az a mód, ahogyan Stine Goya bánik a színekkel, erőteljesen érződik az összes megmozdulásán: a kollekcióin, a boltjain, a bemutatótermén, a honlapján és az otthonán is. Jellegzetesen öltöztetett, költői sziluettjeinél is jobban meghatározzák őt egyedülálló színsztorijai, amelyek bevezetik az embert varázslatos világába. A színekre és a lenyomatokra specializálódott Central St. Martin diplomásként azzal töltötte a tanulóéveit, hogy egy olyan világba merült alá, ahol minden a kontrasztok és az árnyalatok körül forgott.
A bemutatóterem konyhájának hosszú faasztalánál ücsörögve kávét tölt. Egy Pantone színskála új inspirációk tárházát nyitja meg előttünk, egy átlátszó üvegtál pedig visszatükrözi a felettünk ragyogó sárgaréz lámpákból jövő fényt. Thomas, Stine üzleti partnere, férje és egyben két fiának apja ül az asztal túloldalán, és a laptopján dolgozik. 2010-ben találkoztak egymással, és Thomas hamarosan a cég része lett. Ma ő a tízéves Stine Goya vállalat vezérigazgatója.
A bemutatóteremben a Stine következő kollekciója vesz minket körül, amelyből fogalmat alkothatunk a kora őszi divatról. Benne a könnyed hetvenes évekbeli érzés találkozik számtalan olyan színnel, amely egyszerre merész és „rágógumiszerű” némi klasszikus sötétkékkel ellensúlyozva. Ez a színvilág eléggé jellemző Goyára, bár most már új kollekciókon és új színsztorikon dolgozik.
„Jelenleg a meleg és poros színekért rajongok, a bézstől és a sárgától a sötétzöldig, a pasztel rózsaszínig és a pinkig terjedő, meghatározhatatlan árnyalatokban."
„Otthon nagyon sötét és poros zöld színek vannak a TV szobánkban, ami otthonossá teszi a szobát, és jól lehet benne pihenni. A bemutatótermünkben le vannak tompítva a színek, hogy maradjon hely a kollekcióknak és az ő színsztorijaiknak is” – mondja körbemutatva a helyiségben, amely még így is sokkal élénkebb színűre van festve, mint a legtöbb otthon.
„Minden színnek, amit választok, harmonizálnia kell egymással, függetlenül attól, hogy épp egy kollekciót tervezek, vagy egy otthont dekorálok. Mikor az ember egyik helyiségből átlép a másikba, éreznie kell egy hangulati elmozdulást is, ugyanakkor érzékelnie kell a szobák közötti átfogó kapcsolódást.”
A pár kifinomult és különleges ízlésének nyomait nem nehéz felfedezni, ha körbejárunk a bemutatóteremben. Minden egyes tárgyat – a műalkotásoktól a kerámiákig – gondosan válogattak össze, és bár igyekeztek mindezt visszafogottan tenni, mégis megmutatkozik egyfajta konkrét stíluspreferencia. Így aztán adódik a kérdés: milyen az eszményi dizájn?
„Számomra eszményi dizájn sok minden lehet, de én az erős személyes kifejezőerővel bíró dizájnt találom a leginkább inspirálónak. Ahol látni lehet, hogy a művész vagy a tervező számára valami múlott ezen. Lehet, hogy azért csinálta, mert valami megkapó szépségűt és harmonikusat akart létrehozni, vagy valami ijesztőt vagy más egyebet. Nem gondolom, hogy az a dizájn, ami pusztán funkcionális, letisztult és egyszerű, annyira jó dizájn lenne” – mondja Stine Goya, és ezen a ponton eltér a legtöbb skandináv tervező véleményétől.
„Dániában ezek között a dizájnhagyományok között nőttünk fel, de őszintén szólva én nem merítek ebből több ihletet, mint mondjuk Olaszországból vagy Dél-Amerikából. Mindenben megtalálom az inspirációt a művészettől kezdve az építészeten át a látképig."
„Lényegében arról szól a dolog, hogy alkossunk valami gyönyörűt és izgalmasat, és hogy ezzel valamit ki akarunk fejezni.”
Néhány évvel ezelőtt Stine Goya új színekkel gazdagította a Bang & Olufsent. Úgy gondolta, hogy melegebb árnyalatokat kell bevezetni a termékekben, és meg kell könnyíteni, hogy az emberek kifejezhessék a személyiségüket a hangrendszerükön és a televíziójukon keresztül is.
„A Bang & Olufsennel egy hosszú és erőteljes dizájntradícióba lép bele az ember."
„A B&O célja és egyben az én célom is nem az volt, hogy forradalmat robbantsunk ki, hanem hogy továbbadjuk és megújítsuk a hagyományokat, és apró változtatásokkal felfrissítsük a B&O színvilágát, és néhány újabb színt vezessünk be. Számomra a B&O termékek olyan dizájn tárgyak, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, és hozzátesznek valamit az otthonokhoz. Hívogatják az embert, hogy észrevegye őket és odafigyeljen rájuk – ugyanakkor fontos részét alkotják a helyiség kisugárzásának és hangulatának. És nekünk ez tetszik az otthonunkban és a bemutatóteremben is.”
]]>A ragyogó reggeli napfény beszüremkedik a halvány függönyökön Sonia Rolland klasszikus párizsi lakásában, diszkrét ragyogást kölcsönözve a bútorok földszínű tónusainak. Sonia, aki laza eleganciával fehér pólót és farmert visel, kávét hoz, és befészkeli magát a bézs színű vászonkanapé egyik sarkába. Könyvek és tárgyak különleges gyűjteményére mutat, amely elfoglalja a szoba egyik falát.
„Én magam terveztem ezt a polcrendszert az olvasószobába, aztán felfogadtam egy bútorasztalost, hogy csinálja meg."
„Valami igazán személyeset álmodtam ide, csak egy dohányzóasztallal, könyvekkel és olyan tárgyakkal, amiket mi magunk hoztunk a különböző utazásainkról. Ez az olvasószoba egyben a nappalink is, itt fogadjuk a vendégeinket és itt tartjuk a megbeszéléseket, és úgy gondolom, mindez remek háttért biztosít” – mondja a színésznő.
„Jobban szeretem, ha nincs túl sok holmim, de amim van, az legyen rendkívül személyes és sokatmondó. Számomra fontos, hogy az otthonunk hitelesen tükrözzön engem, a családomat és a mi kis univerzumunkat.”
Ha körülnézünk, nehéz nem észrevenni a Sonia lakásában mindenütt jelen lévő rengeteg afrikai tárgyat.
„A legfőbb vizuális inspirációm abszolút Afrikából jön. Mindig is sokat utaztam, és nagyon magukkal ragadtak azok a kultúrák, amelyekkel találkoztam, ezért számomra természetes, hogy az általam felkeresett helyekről fizikai emléktárgyakat is hozok magammal. A maszk Szenegálból származik, a többi szobor és festmény nagy részét pedig Etiópiában vettem” – mondja a korábbi Miss France, aki Ruandában született, de 1994-ben Franciaországba emigrált a polgárháború miatt.
2000-ben Sonia lett az első afrikai származású nő, aki elnyerte a Miss France címet. Később a Miss Universe címért is ringbe szállt, majd modellkarriert futott be New Yorkban és Japánban, amely a jelenlegi színésznői karrierjét inspirálta. Emellett Ruandára fókuszáló emberiességi akciókban is részt vesz, amelyek a népirtást túlélő gyerekek oktatását helyezik a középpontba, és egy dokumentumfilmet is rendezett Ruandáról.
„Nem tudom, hogy ennek a munkám természetéhez van-e köze, de azokról a projektekről, amelyekkel a munkám során kerültem kapcsolatba, az irodában tartom a szuveníreket és műtárgyakat. Ragaszkodom hozzá, hogy elválasszam egymástól a személyes és a szakmai életemet. A családi életem a gyerekekkel rendkívül értékes, mondhatni szent a számomra.”
]]>Hála Zeusznak (Fortunának, kronológiának, időjárásnak?), utóbbi előbb érkezik. A Messiás kérdés magasságáról (még az ábrahámi vallások körén belül sem) és a generációs szakadék (egyre növekvő) mélységéről most nem nyitunk (hit)vitát.
ÁMDE!
Két angol cég mindent tud a motorosok igényeiről. Mindketten megkerülhetetlenek a benzinvérűeknek gyártók piacán. Az évszázados Belstaff Hollywood kedvenc motorosruházati márkája, a többszörös díjnyertes Kriega pedig 10 év garanciát vállal szinte elpusztíthatatlan túratáskáira.
Első idei gurulásaink örömén felbuzdulva, a következő szuper-akciókat jelentjük be ezúton! Mától május 31-ig, az említett két menő brand készleten lévő termékeit a következő kedvezményekkel vásárolhatjátok meg webáruházunkban, vagy a Bálna Budapest északi főbejáratánál balra (a BANG & OLUFSEN felirat „alatt"), a Hygge Budapest komplexumában. A webshopban feltüntetett ár még nem tartalmazza a kedvezményt. A Belstaff30 és a Kriega20 kód a vásárlási adatok megadásakor, még a fizetési folyamat előtt érvényesíthető.
A készletek a webshopunkban ellenőrizhetőek. Motorozzatok be hozzánk, minden vásárlónk, vendégünk egy különleges újhullámos kávéra, amelynek az alapanyaga az Európában méltán híres dán pörkölő, a 'The Coffee Collective' kínálatából érkezik hozzánk! Ha már itt vagytok, csináljatok selfie-t egy 89 éves Harleyval, egy 58 éves (!) BSA C15-össel, vagy a jótékony célra felajánlott (következő képen látható) DGR Yamahánkkal!
Utóbbinak örülnénk a legjobban, mert az ennek a motornak az eladásából befolyt összeg 100%-át a Mosoly Alapítványnak utaljuk majd át! Jónak lenni, mint tudjuk, jó!
]]>Nathan Williams a Kinfolk magazin alapítója és főszerkesztője, azé a kiadványé, amely szembement az ipari konvenciókkal, és egy olyan korban hódította meg a világot, amikor úton-útfélen azt hallani, hogy a nyomtatott sajtónak befellegzett.
Nathan Williams 2011-ben – 24 éves közgazdaságtan-hallgató létére – elhatározta, hogy egy újfajta életmódmagazint indít. Olyat, ami az élet kifinomultabb oldalát dicsőíti, és amely a pillanat megélésére és az önazonosságra fókuszál. Senki sem hitte volna – őt is beleértve –, hogy a magazin azonnal az Y generáció esztétikai szószólójává válik.
Gyakorlatilag néhány hónap leforgása alatt olvasók milliói hangolódtak rá a Guide for Small Gatherings (Útmutató kisebb összejövetelekhez) című ambiciózus kiadványra, és ami projektnek indult, végül karrier lett Nathan Williams és portlandi barátai számára.
A kiadvány fokozatosan nőtte ki magát az eredeti ötletből (azaz hasonszőrű embertársainkkal elköltött étkezések és eszmecserék bemutatásából és dicséretéből) egy teljes körű, holisztikus életminőség-szemléletté, miközben igyekeztek kitapogatni, hogy mi érdekli leginkább az olvasóikat.
A szerkesztői látószög változása még több embert vonzott be, és mivel a közösségi média, az Instagram is ráharapott a Kinfolk-divatra, a helyzet fokozódott – és a „Kinfolk” egyszer csak önálló jelentéssel bíró jelzővé vált. Az emberek rákaptak a márka által képviselt esztétikumra, és hirtelen hétköznapi beszélgetéseket és élményeket #kinfolkmoments hashtagekkel kezdtek el ellátni és megosztani a Facebookon, az Instagramon, a Twitteren és a Snapchaten. Nathan Williamsszel beszélgetve az embernek az az érzése támad, hogy szinte foglyul ejtette őket ez a sok instázó és képmegosztó.
„Vicces dolog ez az Instagram."
„Az olyan hashtagek, mint például a #liveauthentic a Kinfolk szinonimáivá váltak, holott valójában mi magunk ezt így sohasem találtuk ki vagy használtuk” – mondja Nathan Williams. „A ’Kinfolk-pillanat’ azt jelenti, hogy benne vagy a pillanatban. Az az esztétikum, amely annyira összefonódott az úgynevezett ’Kinfolk-pillanatokkal’, fényévekre van azoktól az ideáloktól, amelyek formálták a Kinfolk dizájnját. Számunkra a ’Kinfolk-pillanat’ arról szól, hogy benne vagyunk a pillanatban, nem pedig arról, hogy nagy műgonddal megalkotunk egy képet az Instagram számára. Természetesen törődünk az esztétikummal is, de én úgy gondolom, hogy az esztétikum inkább eszköz, mint cél.”
Nathan Williams lakásában ücsörgünk Koppenhága belvárosában, a csatornák mellett, néhány sarokra a Kinfolk központjától. Az, hogy Dániában találkozunk, önmagában is elég érdekes: a skandináv életmód apránként annyira beette magát a kinfolkosok bőre alá, hogy 2015-ben úgy döntöttek, ide teszik át a székhelyüket.
„A Kinfolk számára gyártott tartalom több mint 60 százaléka Skandináviából vagy Nyugat-Európából származott, és mindnyájan egyetértettünk abban, hogy több értelme lenne földrajzilag közelebb lenni bizonyos nagyvárosokhoz, így Londonhoz, Párizshoz, Koppenhágához, Stockholmhoz vagy éppen Berlinhez” – mondja Nathan Williams. Arra a kérdésre, hogy miért pont Koppenhágára esett a választásuk, ezt válaszolja:x
„Bár a többi helyen is jól érzem magam különböző okoknál fogva, a dániai élet minőségét nem lehet felülmúlni."
„Mindig is szimpatizáltunk a dánokkal, és nagy öröm számunkra, hogy egy olyan kultúrában lubickolhatunk, amelynek az életstílusa ennyire összhangban van a Kinfolk fókuszpontjával, vagyis az életminőséggel.”
Ha az ember áttanulmányozza a Kinfolk tartalmait, hamar kiderül, hogy a lassú élet sok szempontból egyenlő az egyszerű élettel, különösen a lakberendezés terén. A berendezési tárgyaik általában egyszerűek, funkcionálisak és a lehető legkevesebb zajt generálnak. A Nathan Williamsszel folytatott beszélgetés során az érződik, hogy a dizájnjuk bizonyos elvei elősegítik és megtestesítik a magazin értékeit, azaz az egyszerűséget, amelynek köszönhetően jobban tudnak arra összpontosítani, ami őket a leginkább érdekli.
A dán dizájn mindig is felhasználó-központú volt – és az értékteremtés volt a lényeg. A régió esztétikai profilját leginkább a funkcionalista minimalizmussal lehet leírni. Az egyszerűség mindenek felett áll, a szépség pedig gyakran a letisztult vonalvezetésből és az anyagok és színek kifejezett szétválasztásából adódik.
A Bang & Olufsen által végzett piackutatásokról és az ezekből kivilágló általános trendekről beszélgetve kiderült: az emberek több rugalmasságot szeretnének látni az otthonukban és az életükben. Már nem akarnak fix tévét a falra – helyette inkább azt szeretnék, ha ide-oda rakosgathatnák, vagy megfordíthatnák a készüléket, hogy többféle szituációhoz is alkalmazkodni tudjon. Általánosságban véve ugyanezt várják a hangszóróktól és a bútordaraboktól is. A modern Bang & Olufsen vásárló számára semmi nem állandó – és minden módosítható.
„Az emberek állandóan változnak, érik a személyiségük, és ennek megfelelően az életmódjuk is átalakul” – véli Nathan Williams.
„Ha az otthonunk lehetővé teszi a rugalmas életstílust, akkor a változó igényeinket időtálló értékekkel tudjuk párosítani.”
Ha felfokozott tempójú vagy hipermobilis életmódról van szó, sokan bizonyára az új mobil és vezeték nélküli technológiákra asszociálnak. A Kinfolk azonban egy különösen lassú életet propagál, megkérdezzük hát Nathan Williamst, hogy nincs-e itt valami ellentmondás.
„Vannak, akik a lassú életet szó szerint értik, és úgy képzelik el, hogy az ember kézzel köpüli a vajat, és a szabadidejében a tűz fényénél olvasgat” – mondja Nathan Williams.
„A Kinfolknál viszont mi úgy értelmezzük ezt, hogy a lassú élet a céltudatosságra fókuszál, azaz megvizsgálja, hogy mi visz hozzáadott értéket és örömet az ember életébe – bármi legyen is az –, és úgy igazítjuk az időnket és a környezetünket, hogy ezeket a dolgokat segítse elő. Ilyen értelemben a technika abszolút képes arra, hogy támogassa és megkönnyítse a lassú életre való koncentrálást.”
És mit jelent ez a tempóváltás, ami az otthonunk kialakítását és berendezését illeti? Arról faggatjuk Nathan Williamst, hogy vajon mostantól mindenki másként fog-e élni.
„Véleményem szerint a személyes eszközök mindenképpen megváltoztatták bizonyos terek funkcióját az otthonon belül."
„Például a hálószoba, amely hagyományosan privát szférának számított, és alvásra szolgált, a mobil eszközöknek köszönhetően most már inkább egy olyan hely, ahol chatelhetünk a barátokkal, e-mailezhetünk a munkahelyünkkel, vagy vásárolgathatunk – akár jó ez, akár rossz. Most már csak félig magánterület, és szerintem ez a változás – a helyiségek és a terek átértelmeződése – nagyobb horderejű, mint a berendezés átalakulása” – véli Nathan Williams.
Ahogy hirtelen újradefiniáljuk az otthonunk funkcióit, és egyre több funkciót engedünk a falakon belülre, úgy változnak a szokásaink is… A tévéműsorok és a mozifilmek most már minden mobil eszközünkön igény szerint elérhetők. A valaha kiadott összes zeneszám szintén egyetlen gombnyomásra van tőlünk a mobilon, a táblagépen és a laptopon, ami azt jelenti, hogy bárhol nézhetjük–hallgathatjuk őket, ahol csak szeretnénk. Nézhetünk focimeccset a táblagépen a konyhaasztalnál ülve, főzős műsort a vonaton a telefonunk képernyőjén, és hallgathatunk zenét a dolgozóban a laptopon.
Ami régen hagyományos, gyakran kábelek által biztosított rendszereket igényelt, most már bárhol elérhető az otthonunkon belül vagy kívül, kötöttségek és vezetékek nélkül.
„A tartalmakat most már igény szerint és menet közben fogyasztjuk. Az a momentum, ahogy valamilyen zenét beteszünk a lejátszóba, hátradőlünk, és másokkal együtt, egyéb figyelemelvonó tényezők nélkül élvezzük, eltűnőfélben van.”
A televízió- és hangrendszernek képesnek kell lennie kiszolgálni ezt az új és kontúrok nélküli életet, ugyanakkor azokat a zenehallgatásból vagy filmnézésből fakadó érzelmi élményeket is kell tudnia nyújtani, amelyek akkor születnek meg, ha többen összegyűlünk a készülékek körül, hogy valami különlegeset együtt nézzünk vagy hallgassunk meg.
„Egyre több és több technikai elem jelenik meg az életünkben, és bár ez nem feltétlenül rossz dolog, én úgy gondolom, fontos, hogy tudjunk egyet hátra lépni – különösen a saját otthonunkban."
„Ha a nappaliban szeretném fogadni a barátaimat, akkor nem akarom, hogy a tévém vonja el a figyelmet. Az a lehetőség, hogy elrejthetem, segít abban, hogy azokra az emberekre koncentráljak, akik ott vannak” – magyarázza Nathan Williams. Majd ígyfolytatja: „Nekem a dolgozóban van egy Horizon tévém, mivel akárhol laktam is, mindig a dolgozóban ülve néztem tévét. A dolgozó és a társalgó összenyílik, és nekem tetszik, hogy ha éppen úgy akarom, átguríthatom a tévét a társalgóba, hogy megnézzünk egy filmet a haverokkal a kanapén.”
Keresse Ön is a Kinfolk magazint nálunk (Bang & Olufsen Budapest Showroom), és pillantson bele, hogy hogyan élnek az emberek élvezetes és lassú életet a világ minden táján, kiélvezve a pillanatot baráti és családi körben, filmnézés és zenehallgatás közben, vagy anélkül.
]]>Rockbálvány volt – de mindent maga mögött hagyva hátat fordított a zenének. Mert a szíve mélyén valami más vágy fűtötte. Valami, ami még a zenénél is előbbre való volt. Valami, amit egész idő alatt magában tartott, de ami egész lényét a hatalmába kerítette. Kasper Eistrup kicsi kora óta megszállottan rajzolt – valójában mindig is képzőművész volt, a zene csak véletlenül „kavart be”.
Több mint 25 sikeres évvel, 7 listavezető és a kritikusok elismerését kivívó albummal, 300-nál is több koncerttel a háta mögött, olyan élő legendákkal való együttműködés után, mint például David Bowie, Lou Reed és Tony Visconti, tucatnyi országos és nemzetközi díjjal a tarsolyában, Kasper Eistrupot és bandáját, a Kashmirt méltán tartják számon a rock ikonikus megújítói között Skandináviában.
Talán kissé negatív hozzáállásnak tűnik, hogy valaki egy ilyen ívű zenei karriert csak holmi „interferenciának” tekint, de valójában Kasper Eistrup szájából ez pozitívan cseng, amikor a koppenhágai lakásában találkozunk.
„A végén már hihetetlenül nehezen ment a zeneírás, néha már kész kínszenvedés volt.”
„Nehéz folyamat volt, és sok embert érintett – és hosszú volt az út a gondolattól a tettig” – mondja Kasper Eistrup, majd kifejti. „Túlságosan üzletszerűvé vált az egész, és mondom ezt mélységes tisztelettel azok iránt, akikkel együtt dolgoztam… Azt hiszem, volt egy romantikus álmom arról, hogy minden, amit csinálunk, szeretetből fakad. Most a képzőművészetben találom meg ugyanezt az érzést.”
Úgyhogy jelenleg ezt csinálja: 100%-ban vizuális művészettel foglalkozik. Semmit nem bánt meg a zenével kapcsolatban, és nem vágta be maga után az ajtót, de pillanatnyilag maximálisan lefoglalják a festővászon történései. A festészet lehetővé teszi a számára, hogy szűretlenül kifejezze az érzéseit, és feldolgozza az érzelmi megtapasztalásokat. Az ember egyfajta vizuális naplóként is értelmezheti a műveit, amelyben ízekre szedi az őt körülvevő világot.
Kasper Eistrup általában a hozzá legközelebb álló dolgokból merít ihletet.
„Legtöbbször olyan embereket, arcokat vagy tárgyakat keresek, akik vagy amik összessége valamiképpen több puszta jelenlétnél.”
„Kitaláltam egy szót: „fragmentarizmus”, azaz amikor ugyanazon vászonra ráteszi az ember az érdekes motívumok és tárgyak összességét. Ha két ellentétes dolgot egymás mellé helyezünk, valami különös történik. Nagyon gyakori, hogy a különböző részek summája bőven túlszárnyal minden mást” – mondja a művész.
„Soha nem hagyományos mesélőként gondoltam magamra. Jobban érdekelnek a fontos részletek, töredékek.”
A legtöbb művét sokféleképpen lehet értelmezni – és kifejezetten ragaszkodik is hozzá, hogy így legyen. Szereti, ha a dolgok nem válnak túl egyértelművé, mert ez a nagy költészet és a nagy művészet kulcsa.
„Ha megvan a dolgokban ez a nyitottság – és ha kellően szubjektívek és szuggesztívek ahelyett, hogv véglegesek lennének –, akkor a hatásuk is sokkal nagyobb” – nyomatékosítja Kasper Eistrup.
„A művészet fogyasztójaként és létrehozójaként egyaránt érzéseket keresek, nem pedig konkrét jelentéseket vagy értelmezéseket. Az érzelem áll mindenek felett.”
„Ha hozhatok a zenéből egy párhuzamot – és lehet, hogy túl szakmázós leszek –, olyan ez, mintha az ember egy olyan darabot hallgat, amit túlharmonizáltak: egyszerűen nem működik. Mi a Kashmirban mindig arra törekedtünk, hogy nyitva hagyjuk a dalainkat, még ha lett is volna rá ötletünk, hogy hogyan véglegesítsük őket. Ha az utóbbit tesszük, szinte eltaszítjuk magunktól a zenehallgatót – márpedig a cél pont az ellenkezője volt: hogy behívjuk őket a zenénkbe, és rávegyük őket arra, hogy vegyenek részt benne.”
Az ihlet és a megindultság forrásairól egy nemrégiben Louisianában megrendezett Peter Doig–kiállítás kapcsán beszélgetünk, amelynek hatására Kasper Eistrupnap elakadt a lélegzete és fizikailag is megrendült. Ritka pillanat, ha róla van szó.
„Amikor a zene megrendíti az embert, azt a testünkben is érezzük. A vizuális művészetek esetében ilyen fizikai hatás nincs, bár vannak kivételek… Ez történt velem is, amikor megpillantottam Peter Doig „Music of the Future” (A jövő zenéje) című festményét. Volt benne valami varázslatos. Nem igazán lehet megmondani, hogy mi a helyzet a festményekkel, de mégis olyan érzése támad az embernek, hogy most történt valami. Amit látunk, az egy pillantás, és valami mindjárt történni fog, amint elfordítjuk a tekintetünket. Ez a kép szinte pszichedelikus módon nyitotta meg az elmémet.”
Az, hogy a több ezernyi sikítozó rajongóval teli koncerttermekből áttért a gyakran félig üres galériák világában, nagy hatást gyakorolt Kasper Eistrupra. A mű a kíváncsiságnak, a képzelőerőnek és a szeretetnek ugyanazon érzékeny kútjából születik, a precíz gondosság és szenvedély, amelyet kifejez, szinte ugyanaz – a különbség a művészi teljesítmény intimitásában jelentkezik.
A koncertszínpad zaja és fizikai kiterjedése akkora adrenalinfröccs volt a számára, amihez csak az az idegesség fogható, amivel egy kiállítás megnyitása jár, illetve a teljes kitárulkozás érzése. Kasper Eistrup számára a koncertek csak tovaszálló, akkor és ott érvényes pillanatok voltak, míg a műalkotások örökre jelen vannak, és az, ahogyan érzékelik őket, rá is kihat.
„Nem igazán rajongok a kiállítás-megnyitókért, mert nagyon érzékeny vagyok a művészetemmel kapcsolatos dolgokra. Amikor az emberek úgy mennek el a műalkotások mellett, hogy meg se nézik, mi van a falon! Ezt nem bírom elviselni, szóval majdnem jobban szeretek ott se lenni. Félreértés ne essék – nem a taps miatt csinálom a festészetet. Nincs szükségem rá, hogy ügyes fiúnak tartsanak. Számomra ez az érzések kifejezéséről szól, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak. Az, hogy megértenek-e, ebben az értelemben irreleváns” – mondja, miközben a szemlélődés fontosságát hangsúlyozza.
„Nincs már igazi elmerülés – és ez kortünet. Csak azzal foglalkozunk, ami most történik, és nem érdekes a mögöttes történet. A mostani huszonéveseknek fogalmuk sincs a történelemről. Márpedig alapok nélkül nehéz megérteni a társadalmat és azt a kontextust, amiben vagyunk.”
„Ha volt valaha bármilyen politikai üzenete a művészetemnek, akkor az az, hogy emlékeztessem az embereket a múlt és a jelen közötti kapcsolatra, emlékeztessem őket arra, ami történik – még akkor is, ha nincs kedvük meghallani.”
Amikor már képessé válunk arra, hogy teljesen elengedjük a formát és a technikát, amikor a munkánk az elme alkotóerejének közvetlen átadója lesz, akkor érünk fel a csúcsra. Ezen dolgozik Kasper Eistrup is. Hogy eggyé váljon a kifejezésformával.
„Úgy gondolom, hogy jobb receptet találtam erre, mint korábban. Sok időbe került, amíg rájöttem, ki vagyok valójában. Szerintem ez azért volt, mert görcsösen ragaszkodtam a technikához. A technika irányított engem. Ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a régi mestereknek megvolt ez a képességük: betéve tudták a szabályokat, hogy aztán alaposan megszeghessék őket. Én ettől még nagyon távol vagyok. Még mindig keresem az utamat.”
]]>
Ezúttal a skandináv nyár finom és éles színei ihlették a B&O SS19 kollekcióját, amely az északi táj egyedülálló szépségét hivatott hirdetni.
A földről, felemelkedve, az erdőn és az égen keresztül egy új színpalettát vezetünk be. Agyag. Fenyő. Ég.
a g y a g
A skandináv nyári színek ihlette agyag árnyalat, a meleg, erdőkkel tarkított föld érzését jelenti.
f e n y ő
A tervezők azokat a színeket és anyagokat választották ki, amelyek a skandináv dizájn esztétikáját és örökségét tükrözik. A hideg, rövid napok utáni nyár új lendületet ad a vitalitásnak.
é g
]]>A földről, felemelkedve, az erdőn és az égen: ez az új tavaszi/nyári kollekció inspirációja. Az ég a nyitottságot, a könnyűséget és a szabadságot képviseli.
A Bang & Olufsen és a RIMOWA együttműködéséből született meg a mai cikkben bemutatandó, limitált kiadású Beoplay H9i fejhallgató, amely a két márkát jellemző kézművességre támaszkodik. A speciális füles autentikus és tartós anyagokból, anodizált alumíniumból és a legnemesebb bőrből készült.
FEDEZD FEL A HANGOT. ÉLVEZD A CSENDET. BÁRHOVA MÉSZ.
Ezzel a fejhallgatóval bárki felfedezheti a gazdag, finom árnyalatú hangokat, vagy az aktív zajszűrő segítségével akár az utazás nyugalmát is élvezheti. Nincs zaj - csak gazdag hang, hogy közelebb kerüljünk magához az utazáshoz.
Együttműködés az Oscar-díjas Ludwig Göranssonnal
A közös ötletek megünneplésére a RIMOWA és Bang & Olufsen meghívta a híres, Los Angelesben tevékenykedő svéd zeneszerzőt és lemezgyártót, Ludwig Göransson-t, hogy közösen átgondolják a művész zenéjének és utazásainak kapcsolatát. Ludwig gyakori utazó, lelkes multi-instrumentalista és Academy Award (Best Original Score) győztes művész.
Producerként Childish Gambino-val legutóbb két Grammy-t (!) is behúztak a „This is America”-val (Record of the Year és Song of the Year), a Fekete párduc című filmért pedig szintén begyűjtött egy Grammy-t. (Best Score Soundtrack for Visual Media), továbbá a Venom és a Creed/Creed II. című filmekben is találkozhatott a munkáival a közönség.
„Szeretek olyan fejhallgatót használni, amelynek viselésekor úgy érzem, hogy része a testemnek, és ez az, amit a Bang & Olufsen csinál. Úgy érzed, hogy a fejhallgató a füled kiterjesztése.”
]]>A RIMOWA és a Bang & Olufsen a kézművesség, a gyönyörű anyagok és a luxus design közös elismerésével azoknak felel meg, akik a gazdag hangot ugyanúgy értékelik, mint a célzott utazási élményeket. Együtt képviselik a mozgalmasságot és a korszerű időtlenséget.
A szemléletformáló főiskolai évei idején D. A. Wallach zenei karrierbe kezdett. Ez rögtön egy jelentős zeneműkiadói szerződést hozott a konyhára Wallach indie-pop bandájának, a Chester French-nek, és évekig tartó turnézást mentorukkal, Pharrell-lel és a N*E*R*D outfittel, valamint egyéb produkciókkal, így például a Blink182-val és a Weezerrel. De az úton töltött évek kétségeket ébresztettek D. A.-ban a saját szerepét illetően a zeneiparban, és végül úgy döntött, hogy inkább a társadalomban szeretne nyomot hagyni. Úgy érezte, hogy ennek érdekében más oldalait is kell bontakoztatnia, és fokozatosan át kell térnie az üzleti világba, akár a zenélés feláldozása árán is.
Zenei hitelességének és Ivy League piros pontjainak köszönhetően hamarosan a Spotify első rezidens művésze lett – és amikor tavalyeladta a részvényopcióit, megszerezte azt a pénzügyi muníciót (és időt), amelynek köszönhetően teljes egészében a vállalkozásba fektethette energiáit.
D. A. Wallach volt az egyik első befektetője a korszakalkotó SpaceX-nek, az Elon Musk által grundolt úttörő jellegű űrkutatási vállalatnak, jelenleg pedig egy egészségügyre és biotechnológiára fókuszáló befektetési alapot működtet. Magasan a hollywoodi dombok között találkozunk a technika önjelölt megszállottjával, hogy a jövő otthonáról beszélgessünk.
A technikai fejlődést számos különböző iparágban folyamatosan figyelemmel kísérő személyként D. A. Wallach a biológiához fűződő kapcsolatunk változását emeli ki az elkövetkezendő 50 év sarkalatos pontjaként.
„Az emberiség sokkal jobban fogja érteni, hogy hogyan működik a biológia, mint ma, és hogy hogyan lehet ezt genetikailag befolyásolni. Ha megnézzük a körülöttünk lévő növényeket” – mutat körbe érzelmesen a nappali növényeire, miközben tovább magyaráz –, „és rájuk közelítünk egy mikroszkóppal, látni fogjuk a levelek szerkezetét. A szemünk elé táruló strukturális architektúra iszonyúan kifinomult. Úgyhogy amikor jó tervezésről beszélünk, tudni kell, hogy minden idők legfantasztikusabb tervezője maga az evolúció, hiszen az evolúció tervezett mindnyájunkat, mindent, ami a természetben van, és ezt a rendkívüli komplexitást, ami bőven meghalad mindent, amit mi magunk valaha képesek leszünk előállítani.”
Következésképpen, amikor D. A. azon töpreng, hogy milyen jövő felé tart az emberiség, úgy gondolja, hogy az emberek – a történelem során először – képesek lesznek hasznosítani néhányat azon tervezési elvek közül, amelyet a természet is használ. És abban is bizonyos, hogy az evolúció exponenciális sebességgel folytatódik.
„Mi lenne, ha fognál egyetlen vetőmagot, elültetnéd, és egy ház nőne ki belőle?” – kérdezi D. A., miközben biztosít róla, hogy nem őrült meg. „A barátom, Drew Andy, aki biológiaprofesszor a Stanfordon, erről beszél. Tudom, hogy első hallásra tiszta sci-fi, ugyanakkor mindnyájan egyetlen sejtként kezdtük, ami szabad szemmel nem is látható, és ebben az egyetlen sejtben ott volt egy három milliárd molekula hosszú DNS. És mi sokkal bonyolultabbak vagyunk, mint egy ház, szóval engem nagyon izgat ennek a lehetősége, és fenntartja az érdeklődésemet a technika iránt. És igen, meglehet, hogy a jövő otthona egyetlen magból fog majd kikelni, amit elültetünk a földbe” – itt megáll és rám mered, hogy tesztelje a reakciómat. „Amikor arra gondolok, hogy a technika mennyire lesz része annak az otthonnak – szerintem a számítógépek világa és az elektronika egyre kevésbé lesz majd látható.”
D.A. azzal folytatja, hogy szerinte a számítástechnika egyre jobban beépül mindenbe, és bár már a „dolgok internetét” emlegetjük, ennek még csak az első lépéseit láttuk idáig. A hangszórók, a csengők, a hűtőgépek és társaik elektronikus és hálózatba kapcsolt eszközökké válnak, de a következő lépés még ennél is sokkal izgalmasabb – azaz amikor minden szinte eltűnik.
„Az egyik oka annak, hogy mindig is vonzódtam a Bang & Olufsenhez az, hogy amikor az ember rendkívül egyszerűen él, és kevés személyes holmija van, akkor biztos akar lenni benne, hogy minden, amit birtokol, még évtizedekig az övé lesz” – mondja D. A. Wallach –, és hogy az a lehető legjobb változata annak a valaminek. Vannak emberek, akik tízet vesznek mindenből, de nekem ez sosem jött be. Ez annak a jele, hogy nem tudod, ki vagy valójában – ezzel szemben, amikor az ember kevés dolgot vesz, akkor biztos, hogy a legjobbat akarja megvenni mindenből. És nem néz vissza és nem másítja meg a döntését.”
„A Bang & Olufsen kicsi koromtól kezdve a vágyaim tárgya volt”
„Élénken emlékszem az első találkozásunkra. A családom Arizonában vakációzott, és volt ott egy hatalmas, gyönyörű kúria, amiben körbe lehetett menni. Minden helyiségnek megvolt a maga stílusa. Ezen az idegenvezetésen bementünk a hálószoba gardróbjába is, és már nem emlékszem, melyik rendszer volt, de ott volt az egyik első CD-lejátszó, amit a B&O készített, a csúszó üvegajtókkal, amik maguktól kinyíltak, ha az ember eléjük tette a kezét – emlékszem, hogy ezt látva arra gondoltam: Istenem, ez varázslatos!”
„Bárcsak egyszer az enyém lehetne…”
– emlékszik vissza vidáman, miközben körbevezet a házban. „Már akkor is szerettem a zenét, de soha nem láttam még olyan zenei hardvert, ami valódi műalkotás lett volna. Ráadásul a hangzás szempontjából, és mérnöki és esztétikai szempontból is nagyon ütős volt. Jellemzően ezen tulajdonságok egyike vagy másika kötelező elem, de hogy egyetlen rendszerben benne legyen mind a három, ez teljesen levett a lábamról. Aztán amikor zenész lettem, elkezdtem még ennél is régebbi B&O profi audio berendezésekkel találkozni – és ez még inkább erősítette a név iránti rajongásomat.”
Arról is beszélgetünk, hogy a szórakoztatás vajon milyen irányba fog fejlődni a jövőben. D. A. úgy véli, jelentős változásoknak leszünk tanúi, különösen az interakciók tekintetében.
„Képzeld el, hogy belépsz az otthonodba, és az a zene, amit hallgatni akarsz, pont akkor csendül fel és pont olyan hangerővel, ami igazodik ahhoz, amit éppen csinálsz”
– mutat mosolyogva a BeoSound 35-jére. „Az otthonod minden pillanatban érti a kontextust, a céljaid és a megtapasztalásaid, és alkalmazkodik a te pillanatodhoz. Nem kell neki megmondanod, hogy mit csináljon, mert magától is tudja. Az idők során kiismer téged. Szerintem erre tart a fogyasztói elektronika. Ez egy átmenet, amelyben a szoftver áll mindennek a középpontjában.”
]]>DRx vagy Dr. Romanelli megjelölés alatt alkotóelemeire szedi és újraértelmezi a vintage darabokat, képzőművészeti vagy zenei rétegeket ad hozzájuk, majd összegyúrja őket a márkával.
Egy leginkább kreatív központként jellemezhető bázison dolgozva (amely Los Angeles Miracle Mile negyedében található), Romanelli számos különböző üzleti vállalkozást menedzsel. Sok projekt a kortárs művészet iránti szenvedélyéből fakad: bárhová néz az ember az irodájában, mindenütt megcsodálható valamilyen műalkotás.
„A művészet akkor kezd el többet jelenteni, amikor autentikus párbeszéd, azaz eredeti kapcsolat jön létre a művész és a közönség között”
– mondja Darren Romanelli, miközben a kiállított műveket mutogatja.
„Ha természetesnek tűnik, nem pedig borzasztóan erőltetettnek, nagyobb az esély, hogy a gyümölcsöző dialógus barátsággá nője ki magát.”
Romanelli nagy szakértelemmel viszi közelebb a cégeket a művészet világához. Számos sikeres együttműködést vezényelt már le művészek és márkák között – és ez nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy milyen trükkös tud lenni a vállalati élet összepárosítása olyan művészekkel, akik ódzkodnak attól, hogy eladják magukat. A titok nyitja Romanelli személye és az az autentikusság, amit ő visz bele a munkájába.
„Szeretek minden helyiségbe valami lényeges elemet beemelni, ami gyakran egy kortárs műalkotás. Ha egyszer megtaláltam a megfelelő művet, különböző tárgyakat teszek hozzá, hogy egy egész történet kikerekedjék abban a helyiségben. Az utolsó réteg a zene, amely számomra mindig meghatározza a hely hangulatát.”
A központban nyüzsögnek az emberek, miközben Charlie Mingus szól lágyan a hangszórókból. Romanelli úgy rendezte be a helyet, mint egy modern párizsi szalont… Ez egy olyan hely, ahová betérhetnek az emberek, megihatnak egy kávét és ötleteket cserélhetnek, ahol belemerülhetnek a műalkotásokba – és leginkább inspirálódhatnak általuk.
„Azt hiszem, a műgyűjtés iránti szenvedélyem és az, hogy ebbe belekerültem, részben a véletlen műve. Soha nem álltam ki, mondván:
„Mostantól műgyűjtő leszek”
Mindig is gyűjtöttem a műveket, igazából már gyerekkorom óta, de akkoriban ez még cipőket, gördeszkákat, baseball sapkákat és egyéb vintage darabokat jelentett.”
Ahogy az ember szeme körbevándorol a falakon, felfedez egy Eddie Martinez-képet az ebédlőben, egy Jonas Wood-képet rögtön egy Barry McGee mellett a kávéautomaták közelében, de van ott Wes Lang és néhány Cali Thornhill-DeWitt is. És ezek csak azok a művek voltak, amiket egyáltalán felismertünk.
Kifaggattuk Darren Romanellit, hogyan is kezdődtek a dolgok.
„2000-ben indítottam el a vállalkozásomat, a Dr. Romanellit, és ennek kapcsán volt szerencsém körbeutazni a világot”
– mondja Darren Romanelli, miközben megmutat néhány újragondolt kortárs ruhadarabot, amit az elmúlt évtizedben tervezett. Ott van a most már ikonikussá vált Coca Cola dzseki, a vintage Chuck Taylors a Converse-től, sőt még egy limitált kiadású Jaeger LeCoultre óra is, amit évekkel ezelőtt tervezett.
„Sok ember bemutattak a streetwear közösségből már a kezdet kezdetén, és akkoriban ez az iparág még gyerekcipőben járt. Számos kiváló kapcsolatot alakítottam ki művészekkel és dizájnerekkel, és beszélgettünk az üzletkötésről, vagy hogy másokat megelőzve férjünk hozzá a műveikhez. Később elkezdtem művészeti vásárokra járni, és még több galériának bemutattak. Manapság, ha egy új városba megyek, mindig megnézem az ottani múzeumok és képgalériák felhozatalát” – mondja Darren Romanelli.
„Tudatosan törekszem arra, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, és olyan ihletet szerezzek, amit csak a művészet tud megadni nekem.”
]]>
Az Edition Copenhagen Christianshavn idilli utcájában, Koppenhága régi, romantikus negyedében található, amely bohém, de lármás hangulatáról és Christiania nevű szabad városáról híres. Az Edition egy litográfiai műhely és galéria, amelyet az egyik legjobbnak tartanak a maga nemében. Olyan hely ez, ahová jó néhány kiemelkedő kortárs művész és számos feltörekvő helyi talentum jár kísérletezni egy olyan nyomási folyamattal, amely egészen a 18. századra nyúlik vissza.
A litográfia olyan technika, amely egy mészkőlap segítségével lehetővé teszi, hogy pontosan reprodukáljuk egy festő ecsetvonásait és vonalait, amelyet szénnel, tussal vagy ceruzával rajzolt. Külön műfajnak tekintendő, és 1959 óta az Edition az a hely Észak-Európában, amely litográfiával dolgozik és ki is állítja a műveket.
„A célunk mindig is az volt, hogy a legjobb befutott művészekkel dolgozzunk, ugyanakkor az is fontos volt számunkra, hogy lehetőséget adjunk a feltörekvő helyi művészeknek”
– mondja Rasmus Urwald, az Edition Copenhagen három tulajdonosának egyike. „Amikor Dannie (Vieten), Peter (Wissing Sørensen) és én belevágtunk ebben az egészbe, a személyes helyi kapcsolati hálónkból hívtunk meg embereket. Ez az évek során kinőtte magát, főleg szájról szájra terjed a hírünk, egyik művész elmeséli a másiknak, hogy van egy jó kis hely Koppenhágában. Jelenleg ott tartunk, hogy a műhely gyakorlatilag egész évben teltházzal működik, és a világ minden tájáról repülnek ide emberek azért, hogy a köveken dolgozhassanak velünk."
A műhelyben profi litográfusok segítenek a művészeknek a műalkotás elkészítésében. Ez egy rendkívüli összedolgozást kívánó folyamat, amelyben az Edition csapata technikai partnerként működik közre – átadják a litográfia technikájának csínját-bínját a művészek számára, hogy ők majd kamatoztassák ezt a tudást az alkotásaikban.
„A művészek általában 1-2 hétig vannak itt, és ebben az időszakban olyan sokáig bent maradunk velük, amíg csak szükséges. Mindig izgalmas, amikor először megérkeznek hozzánk, ahogy kiderül, milyen művészek is ők és hogyan dolgoznak. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik, és muszáj, hogy félretegyék az udvariaskodást, és ’eszközként’ bánjanak velünk. Biztonságban kell, hogy érezzék magukat, magabiztosnak. Csak a végeredmény számít, ami a papírra kerül, és ahhoz, hogy ez rendkívüli legyen, a művészeknek is szabad mozgást kell biztosítanunk. Nekünk, litográfusoknak pedig nem jelenhet meg a kezünk nyoma a műalkotásokon.”
Rasmus Urwald (balra), Dannie Vieten (jobbra)
Ahogy belépünk a műhely területére, több száz arc tekint vissza ránk: fekete-fehér portrék minden olyan művészről, aki az elmúlt években megfordult az Editionben. Ott van Michael Kvium és Elizabeth Peyton. Antony Gormley, Ugo Rondinone és a svéd szupersztár, John Armleder képe is ott lóg a falon. Amikor Armleder Dániában járt, elment a helyi halpiacra halat venni; a halakat kőtáblákra helyeztek, és lepréseltek, hogy a kő magába szívja a zsírt.
Olyan is volt, hogy a Not Vital épp a városban járt, és karmesteri pálcát vásárolt, valamint klasszikus kottákat Edvard Griegtől, Jean Sibeliustól és Carl Nielsentől, a három nagy skandináv zeneszerzőtől. Vital belemártotta a pálcákat a tusba és a hangrendszerből szóló zenére vezényelt és rajzolt a papírra.
„Minden projektet ebben a sarokban kezdünk. Akklimatizálódunk, eszünk-iszunk, és zenét hallgatunk. A művészek a saját számaikat rakják be, és nekikészülünk a munkának. Általában reggel kilenckor kezdünk – és addig csináljuk, amíg azt nem mondják, hogy állj. A rekordot Luc Tuymans állította fel: azt hiszem, 84 órát dolgoztunk azon az öt napon, amíg itt volt. Amennyire emlékszem, Ryan McGuiness is megközelítette ezt a számot.”
Rasmus Urwald megmutatja a kőgyűjteményt. Egy Münchenhez közeli, dél-németországi bányából származnak. Frissen csiszolják őket, és készen állnak a művészek érkezésére. Évmilliókkal ezelőtt a jura korszakban Európa éghajlata szubtrópusi volt, és Németországnak ezen a területén, Solnhofenben volt egy lagúna. A mélyén leülepedett növényi hulladék összekeveredett az iszappal, és fokozatosan rétegekké, majd mészkővé préselődött, amelyet most az Edition használ.
A kövek egyenként körülbelül 90 kg-ot nyomnak, és 70 x 100 centiméteresek. A művészek által használni kívánt minden egyes színhez külön kő van. Amikor befejeződik a nyomási folyamat, minden követ lecsiszolnak, hogy eltávolítsák a motívumokat, hogy többé ne lehessen róluk nyomatot készíteni.
]]>„Sose lehet tudni, hogy mi fog történni. A művészet megjósolhatatlan, és a művészek folyamatosan feszegetik a médium határait, és ezáltal szakmai kihívások elé állítanak minket is. Mivel mi menetrendszerűen alkotunk, néha nagyon nehéz ez a munka, de a végeredmény minden kimerültséget, hajtást és idegességet megér. Nincs is annál nagyszerűbb érzés, mint a művésszel együtt gyönyörködni az elkészült műalkotásban.”
Matt Orlando alig tudja türtőztetni magát: koppenhágai éttermében, az Amassban a séfek épp most jöttek rá, hogy hogyan lehet konyhai hulladékból a szójaszószt helyettesítő alternatívát varázsolni. „Fogjuk az összes megmaradt burgonyás kenyeret, kojit termesztünk rajta, összekeverjük 10%-os sós páclével, és három hónapig állni hagyjuk. A végeredmény: a legzseniálisabb ’szójaszósz’, amit valaha kóstoltál” – meséli Orlando.
„Mandulapépből, répahéjból és megmaradt tojásfehérjéből is készítünk ilyet. Egészen elképesztő.”
És van még egy ok, amiért Matt Orlandónak fülig ér a szája: a találkozásunk előtt pár héttel Madlib, a hiphop producer ebédelt az Amassban. Orlando kapott egy fülest valakitől, és gondoskodott róla, hogy egy Wu-Tang Clan lejátszási lista szóljon épp a helyiségben. Orlando tudta, hogy a hatodik dal után egy Madlib obscure remix következik Ghostface Killah „Save me Dear” című számára. Alighogy felcsendült ez a nóta, Madlib meglepetten pillantott körbe a helyiségben. Felállt, odasétált a konyhához, és megölelte Orlandót. „El se hiszem, hogy ezt a sz*rt hallgatom épp, tesó” – mondta a producer.
Ahhoz, hogy megérthessük az Amass jelentőségét, és nemcsak a dán éttermek világában, hanem a tágabb gasztronómiai szcénán, a fenti sztorik mindegyikét hallania kell az embernek. Ugyanis Orlandót, aki napjaink egyik legnevesebb séfje az egész világon, a konyhai hulladékból készült „szójaszósz” és a hiphop legendák nagymértékben motiválják.
A San Diegó-i születésű konyhafőnök kulináris pedigréje irigylésre méltó: főzött a „Fat Duck”-ban az Egyesült Királyságban és a „Per Se”-ben is New York-ban, mielőtt Koppenhágába jött volna, hogy René Redzepi keze alá dolgozzon az északi zászlóshajónak számító Noma étteremben. Orlando volt a Noma első konyhafőnöke, az első séf, akinek az étterem alapítója és társtulajdonosa kész volt átadni a konyhában az irányítást.
Négy éve Orlando otthagyta a Nomát, és megnyitotta az Amasst egy Refshaleøen nevű, korábban elhagyatott ipari szigeten. Itt olyan főzési stílust honosított meg, amely egyszerre táplálkozik az északi hagyományokból, a helyi terményekből és abból a makacs vágyból, hogy a tökélyre fejlesszék a melléktermékek újrahasznosítását, amely ugyanakkor jellegzetesen egyedi is. Az egyetlen hozzávaló, ami azóta sem változott, hogy az első tányér ételt felszolgálták, az a zene. És a graffiti.
Egyesek számára az Amass egy anomália. Ellentétben az Orlando CV-jében szereplő világszínvonalú éttermekkel, ahol zavaró elemnek számítana a zene, az Amass egy nyüzsgő méhkas, ahol hiphop szól az ódon raktárépület hangszóróiból.
„A zene akkora szerepet játszik az életemben, hogy furcsa lenne, ha nem lenne jelen az éttermemben is” – avat be Orlando. „És nem akarom, hogy a zene csak aláfestésként szóljon. Nem akarom, hogy valami andalító cucc legyen, amit néha-néha meghallgat az ember. Nálunk a zene is a gasztronómiai élmény része.”
Az étteremben 20 különböző lejátszási listát váltogatnak, amelyek mind abban a hiphop kultúrában gyökereznek, amelyben Orlando is felnőtt. Van egy Wu-Tang lista, amit akkor játszottak le, amikor Madlib tért be hozzájuk, van egy „piszkos déli” zenében utazó lista, egy pedig Orlando kedvenc bandájától, a West Coast collective Hieroglyphics-től (Orlando még a Hieroglyphics logóját is magára tetováltatta a jobb alkarja külső felére, ami a maják 8-as számára hasonlít).
„Vannak emberek, akik benéznek az étterembe, de nem jön be nekik ez a zene, és ez rendben is van így. De néha jönnek olyan vendégek is, akik leülnek, és azt gondolják, mi a pék van itt, és aztán az esetek 90%-ában, a harmadik pohár bor után már a nagyi is ütemre ingatja a fejét. Nagyon jó érzés, amikor azok az emberek, akik eleinte szkeptikusok voltak, a végén megszeretik. Ha nem állítod kihívások elé az embereket, akkor nem is feszegeted a határokat azzal kapcsolatban, hogy milyen éttermet szeretnél.”
Jóllehet a konyha nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az ételmaradékokból kifinomult tányérokat varázsoljon, az Amass étlapja minden, csak nem szedett-vedett maradék. A savanyított kerti gyógynövényeket és virágokat, illetve a sós, tartósított algaszerű növényi szárakat biogazdálkodásból származó szarvasmarha szeletekkel és frissen fogott tengeri alapanyagokkal házasítják. Tavaly nyáron az Amass sós makrélát szolgált fel égetett faolajjal és marinált kerti virágokkal, aztán volt ott még buggyantott tojássárgája vadon termő gombával és reszelt, szárított bárányszívvel. Olyan ételek ezek, amelyek bármely Michelin-csillagos étteremben megállnák a helyüket , de amelyeket Orlando felfogása szerint „egy szelet hiphoppal” kell felszolgálni a graffiti borította betonfalak között.
„Imádok olyan dolgokat egymás mellé tenni, amelyek teljesen ellentmondanak a hagyományos gondolkodásmódnak” – vallja Orlando. „A hiphop és a graffiti párosítása az ilyen típusú ételekkel sokkhatást vált ki. Az emberek ennek hatására elkezdenek azon gondolkodni, hogy az ilyen ételeket miért is kell karót nyelt hangulatban felszolgálni vagy olyan helyiségben, ahol nem szól zene. Hiszen körbevesznek minket ezek az extra érzetek, amelyek tovább fokozzák az élményt.”
Orlando gyerekkorában, a San Diegó-i szobájában hegyekben álltak az old-school hiphop mix kazetták, de tiniként a punk felé fordult az érdeklődése. Ez egészen 1993-ig tartott, amikor is az egyik együttes olyan hatással volt rá, mintha „bomba robbant volna” benne. Ebben az évben jött ki ugyanis a Souls of Mischief korszakalkotó albuma, a “93 ‘til Infinity”, ami sutba dobta a műfaji korlátokat, és egy olyan új, nyugati-parti hangzást talált ki, amely a gangsta rap antitézise volt. Ez a banda a Hieroglyphics collective része volt, amelybe szintén beletartoztak a Del the Funky Homosapien és a Casual nevű rapperek.
„Azóta sincs olyan banda, amelyik a nyomukba érhetne a ritmus és az együttes hangzás terén”
– mondja Orlando. „Egyetlen csapat versenyezhet velük, mégpedig a Wu-Tang Clan.”
Akkoriban Orlando mozgatórugója a zene, a szörf és a snowboard volt. 18 éves korában azért költözött Tahoe-ba, hogy versenyezhessen, és miközben szerzett egy-két szponzort.
„Az egész leginkább az együtt lógásról, a snowboardozásról és a bulizásról szólt”.
A 90-es évek végén Kaliforniában Orlando a Los Angeles-i rave szcéna felé orientálódott. Csakhogy Orlando nem a rave kedvéért ment oda. Azért ment, hogy a színpad mellett lógjon, ahol a hiphop bálványok egy része lépett fel. Miközben több ezer ember gyülekezett a nagyszínpad előtt és fürdőzött a sztroboszkóp fényében, Orlando mintegy századmagával azon szerencsések közé tartozott, akik tanúi lehettek egy új szcéna születésének.
„Elmentem egy rave party-ra a Palm Springs utáni sivatagba, ahol láttam a Dilated Peoples-t, a Souls of Mischief-et, Delt és a People Under the Stairs-t. Mindezt egyetlen éjszaka alatt. Egyetlen színpadon. Adták a ritmust, és szabadon rappeltek. Mindezt egy oldalsó színpadon. Eszméletlen volt. Manapság a hiphop mainstreamnek számít, de akkor még underground volt.”
Amikor Orlando öt éve körbejárta a Refshaleøent Koppenhágában azt keresvén, hogy hol nyisson éttermet, ez az ipari terület még inkább a rave partik helyszíne volt, mint a gasztronómia fellegvára.
„Akkoriban – meséli – a koppenhágaiak 80 százaléka még sosem tette be ide a lábát korábban.”
Az 1980-as évekig a Refshaleøenben a Burmeister & Wain hajógyára állt, amikor is lakásfoglalók és zenészek vettek birtokba nagyon sok régi épületet. Orlando egy régi raktárban látta meg a lehetőséget, amit egykor csak a „halál barlangjának” hívtak, mivel sok munkás életét követelte. Egész nap csak járkált körbe-körbe, fotózott, gondolatban feljegyzéseket készített, és az iPhone-jába pötyögte a részleteket. Tulajdonképpen Redzepi volt az, aki biztatta Orlandót, hogy vegye fontolóra Refshaleøent, ahol a Noma az évente megrendezett MAD ételszimpóziumát tartotta a világ gasztronómiai elitje számára, de még őt is kicsit letaglózta, amikor Orlando megmutatta neki a Amassal kapcsolatos terveit:
„Fantasztikus ez a tér" – mondta Redzepi –, „de még rengeteg munka vár rád.”
Orlando felkeresett egy bútortervezőt, aki ötletekkel és vázlatokkal segített kitalálni, hogy hogyan alakítsák át a teret, amit nem sokkal azelőtt még egy építésziroda használt irodahelyiségnek. „Minden csupa fehér volt” – emlékszik vissza. „Így mindent visszabontottunk. Vésővel és kalapáccsal a kezemben mentem körbe a helyiségben, és minden falat megvéstem, hogy lássam, mi van a fehérség mögött. Lecsiszoltam a gerenda egy darabkáját, és baromi jól nézett ki.”
A lépcsőket feketére festették, hagyták érvényesülni a régi téglát, és még azokat a négyzeteket is a padlóban hagyták, ahol a korábbi bérlő a számítógépek elektromos csatlakozóit rejtette el.
„Azt akartam, hogy története legyen a helynek, hogy bele lehessen kukucskálni abba, ami korábban volt itt” – mondja Orlando.
„Tiszteletben tartjuk a hely múltját.”
A befektetők imádták és vevők voltak arra, amit Orlando mondott és mutatott nekik, az egyik kívánságát azonban anyagi okokból nem tudták teljesíteni. Orlando ugyanis az egyik falat graffitivel akarta beborítani. A padlótól a mennyezetig.
„Sokkal inkább bocsánatért, mint engedélyért szoktam esedezni az éttermem működése során” – meséli –, „és ez repített idáig”.
A koppenhágai graffiti szcéna lelkes megfigyelőjeként Orlando érdeklődését már korábban felkeltette egy Henrik Hansen nevű művész (alias Soten) munkássága. Észrevette Soten egyik művét egy mászófal mellett, lefotózta és háttérként használta fel az első sör címkéjén, amit az Amass készített Mikkellerrel, egy dán kézműves sörfőzővel együttműködve. Egy nap aztán, amikor Orlando Refshaleøenben sétálgatott, meglátott még egy nagy munkát Sotentől. Orlando megállt egy pillanatra. „A p*csába,” – gondolta –
„Csak azért is lesz graffiti az étteremben”.
Ez még azelőtt történt, hogy Orlando egyáltalán találkozott volna a művek mögött rejtőző alkotóval. Amikor egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak Sotennel, Orlando mesélt neki a sörcímkéről, és megkérdezte, hogy lenne-e kedve megfesteni a falat. Mivel Orlando pontosan tudta, hogy a befektetői nem fogják kifizetni a szükséges 25 ezer dán koronát, Orlando ingyen vacsorákat ajánlott fel, és hogy megveszi a festéket.
Soten elfogadta az ajánlatot, és megkérdezte Orlandót, hogy mit fessen. Orlando ezt felelte:
„Képzeld azt, hogy itt sem vagyok. Mit festenél, ha csak úgy rátalálnál ezekre a falakra és bármit festhetnél rájuk?"
„Nos, odafesteném a tagemet, és alkotnék köré valamit."
„Tökéletes. Tedd azt."
„Azt akarod, hogy tageljem be az éttermedet, és fessem oda a nevem?"
„Igen."
Néhány nappal az interjúnk után, Soten újra eljött, hogy átfesse a falat. Orlando utasításai megint végtelenül egyszerűek voltak:
„Tölts el egy kis időt ebben a helyiségben, és fesd meg azt, ami csak eszedbe jut." – mondta Orlando.
Soten így válaszolt:
„Van egy tervem erre a helyiségre."
A terve egészen személyes ihletésű volt. Soten szerzett egy képet Orlando édesapjáról, aki 14 évvel azelőtt hunyt el, és annak alapján egy hatalmas, valósághű portrét festett a falra. A kép Orlando szüleinek esküvőjén készült, amikor az apa 28 éves volt. „Olyan, mintha egy 70-es évekbeli pornósztárt és egy mexikói drogbárót kereszteztek volna egymással” – mondja Orlando. „Imádom. Mindig megünnepeljük édesapám életét, és ez egy gyönyörű tiszteletadás.”
Orlando persze tudja, hogy a dizájnnal és a zenével kapcsolatos merész megközelítésének ára van. De ez fontos számára. Mint ahogy az is fontos, hogy a gasztronómiai élményt zenei keretbe foglalja. Nem lehet középszerű. Merésznek kell lennie.
„Nemrégen kibérelték az éttermet, és azt kérték, hogy ne legyen zene. Irtó fura volt. Egyszerűen nem illett a helyiséghez. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam az ott ülő emberek helyett is. Nem érzik furcsának a helyzetet? Legalább tegyünk fel valami kis jazzt. Monkot, valami jó zenét. Hogy legyen egy kis hangulat. A helyiségnek azért is szüksége van zenére, mert nagy. Kell, hogy betöltse valami – és a zene megteszi ezt.”
Matt Orlando még mindig izgatott. Az új graffiti elkészült, egész nyáron tele volt az étterem vendégekkel, és hamarosan apa lesz (Orlando dán feleségével, Julie-val vezeti az Amasst, akivel még a Nomában találkozott). Azt tervezi, hogy egy nagyszabású kutatólaboratóriumot nyit, amelynek az lesz a küldetése, hogy a konyhai hulladékot és a melléktermékeket új, ehető hozzávalókká alakítsa.
„Mostanában döbbenetes dolgokat fedeztünk fel” – avat be.
Orlando ezen méri le a sikert, míg mások esetleg a csillagjaikat számolgatják, vagy azon izgulnak, hogy milyen minősítést értek el. Vajon nem gondolja azt Orlando, hogy az a döntése, hogy független marad, és hogy Wu-Tanggal és graffiti tagekkel tölti meg az éttermét, hátrányos a fine-dining iparágban elérhető babérok szempontjából?
„Persze hogy az” – mondja. „De egyáltalán nem számít. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy már nem azt az éttermet csinálja az ember, amit szeretne, akár le is húzhatja a rolót. Az ember nem azért nyit éttermet, hogy ne saját magát alakítsa. Nem azért dolgozom heti 90 órát, hogy olyasmivel foglalkozzak, amivel nem akarok. Ezen nem szeretnék változtatni. Szóval, ha végül azért kell bezárnunk a boltot, mert nálunk hiphop zene szól és graffiti van a falon, ám legyen.”
]]>„Pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni ahhoz, hogy belül jól érezzem magam. És hogy milyennek szeretem az éttermemet.”
Az első jelentős projekt, amely Bjarke Ingels nevéhez kapcsolódik, a díjnyertes „VM házak” volt 2005-ben. Ez két lakótömböt foglalt magában, amelyek a V és az M alakját formázzák, Koppenhága, a dán főváros egyik új külterületén, és amelyeket korábbi partnerével, Julien de Smedttel „PLOT Architects”-ként épített. A projekt szimbolikus, mivel a modern, rugalmas életmódra koncentrál – most is pontosan ezt a témát fogjuk körbejárni.
„A VM házakkal kapcsolatban az volt az elgondolás, hogy az áruk legyen a lehető legmegfizethetőbb, mivel fogalmunk sem volt, hogy milyen irányban fejlődik a későbbiekben a terület. Annak idején tudatosan döntöttünk úgy, hogy a lakások annyira letisztultak legyenek, amennyire csak lehet. Magas beltereket terveztünk a lakásokba, és gondoskodtunk arról is, hogy sok napfényt kapjanak” – meséli Bjarke Ingels, ahogy körbevezet minket nemrégen felújított otthonában.
„Jobban belegondolva, nemrégen én is a VM házaknál alkalmazott képletet használtam a saját lakásom felújításakor. Több falat kivettem, hogy bejöjjön a természetes fény – és gyakorlatilag kinyitottam az életteret.”
Elárulja, hogy a felújítás eddig nem pont úgy zajlott, ahogy eltervezte, mivel az ötlettől a megvalósításig vezető út tele van kihívásokkal. Azt a szót, hogy „probléma”, ritkán használja, és ahogyan szárazon megjegyzi:
„Mire itt befejezzük a munkát, valószínűleg már a következő otthonomon fogok gondolkodni.”
„Ha megnézzük a helyiségek hagyományos elrendezését az otthonokban, azt látjuk, hogy van egy csomó egymással szorosan összefüggő, de elkülönülő funkció, ugyanakkor valójában az egyetlen hely, ahol tényleg magunkra kell csukni az ajtót, az a fürdőszoba. Lehet, hogy az emberek is jobban járnának, ha nagyobb lenne a tér?”
A Bjarke Ingels véleménye szerint a válasz nyilvánvaló. Ha megnézzük, hogy végül hogyan oldották meg a VM házakat, látszik, hogy kívül-belül rendkívül rugalmasan alakíthatók, és készen állnak a radikális változtatásokra is. Mindezt egy alapvető felismerés inspirálta: az egyetlen biztos dolog az életben a változás. Így jellemezték az épületeket: programozottan rugalmas otthonok a saját generációjuk számára, olyan otthonok, amelyek nyitottak az egyén szükségleteire, mégis számos életmód igényeit ki tudják szolgálni.
„Ahelyett, hogy tele lenne a lakás kihasználatlan négyzetméterekkel, én mindig arra törekszem, hogy aktivizáljam az egész belteret – azáltal, hogy tudatosan kezelem a négy fal között zajló különböző használati módokat és funkciókat”
– mondja Bjarke Ingels.
„Egy-egy otthonra egyfajta egyéni festővászonként tekintek – olyan helyként, amelynek az ember személyes tárgyai adják meg a végső, jellegzetes karakterét. Az otthonokat a falakon lógó műalkotások, a polcokat megtöltő könyvek és a padlót díszítő szőnyegek keltik életre. Ehhez pedig a legjobb építőkockák – nevezhetjük őket „nyers tulajdonságoknak” is, amelyek nincsenek összefüggésben semmilyen ízléssel vagy személyiséggel – az aktív négyzetméterek és a nagy belmagasságok.”
Egy olyan korban, ahol egyre több technikai vívmány van az otthonokban, az összes elképzelhető termékbe rejtve, a felületes szemlélő számára láthatatlan módon, felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egyensúlyban tartani ezeket a fejlesztéseket. A technika ugyanis gyakran ellenünk dolgozik abban az értelemben, hogy bonyolultabbá teszi az életet és túl sok döntési helyzet elé állít, holott épp az ellenkezőjét kellene tennie – könnyebbé és talán egy kicsit élvezetesebbé varázsolni azt.
„Alapvető követelmény, hogy a lakásban szükséges technikai elemek annyira maguktól értetődőek legyenek, amennyire csak lehetséges. A zene, a televízió, a hőmérséklet és a világítás mind vezérelhető egy okostelefon vagy a Bang & Olufsen távirányító segítségével – és ha rendesen meg van tervezve, a technika igenis képes javítani az életminőségünkön”
– foglalja össze Bjarke Ingels az ezüstszürke távirányítóval mutogatva a szobában. Közben a leendő BIG épületekről szóló prezentáció villan fel a BeoVision Avant készüléken, és a lakás minden sarkából szól a rádió.
Bjarke Ingels egyik kedvenc irodalmi műfaja a sci-fi, és Philip K. Dick kultikus írót hozza fel, mivel ő határozta meg legfrappánsabban ezt a műfajt. „Hogy Philip K. Dicket idézzem, a sci-fi nem űroperák és futurisztikus történetek sora, hanem egy olyan műfaj, melyet az újítás vagy újfajta gondolkodásmód motivál, és gyakran újszerűen gondolja át a technika szerepét az életünkben, de lehet ez kulturális, politikai vagy bármilyen egyéb újítás is. Még ha első hallásra kicsit túlzónak is tűnik ez a megállapítás, a lényeg az, hogy az ember abból a világból indul ki, amit ismer, és aztán hozzátesz egy adag újítást. A fókusz az, hogy mi az adott innovációban rejlő potenciál, és hogy mi következik ebből – és ezután tárjuk fel a hozzá kapcsolódó narratívát.”
„A technika az innováció és az új körülmények állandó forrása, és tervezőként lehet kísérletezgetni a haladásból fakadó lehetőségekkel és következményekkel. Építészként azonban nem lehet kétszer megtervezni ugyanazt az épületet, méghozzá azért, mert a dolgok óhatatlan változnak. Az emberek életmódjának változásával az eszközeik és a lehetőségeik is változnak. És ezeket a változásokat kezelni kell, így aztán a projektjeink a legtöbb esetben a technikát is hasznosítják valamilyen úton-módon” – mondja Bjarke Ingels.
„Az otthoni technikát illetően felmerül egy potenciális konfliktus. A technika mindent életre kelt, mindent és mindenkit elérhetővé tesz. Mindig össze vagyunk kötve, de hogy jön ez össze az otthon szentségével? Réges-régen az otthon egy békés fészek volt, és hacsak nem telefonált valaki a vezetékesen, csak azokkal kommunikáltunk, akik az otthonunk falain belül tartózkodtak. Most viszont mindig ’be vagyunk kapcsolva’, mindig utolérhetők vagyunk.”
„Az idő értékes, és manapság nehéz némi békére és nyugalomra szert tenni. Még a repülőkön is van már wifi.”
A kérdezőnek az az érzése támad, hogy Ingels a kényelmetlenségből is azonnal előnyt tud kovácsolni, ahogy folytatja: „A dolog pozitívuma, hogy mindig kéznél lehetnek a technikai eszközeink, bárhonnan dolgozhatunk, és képesek vagyunk kiiktatni a nem produktív időt. Összességben a technika időt szabadít fel, és lehetővé teszi, hogy abban a kevés igazán fontos pillanatban tényleg jelen legyünk. Tehát akár egy taxi hátsó üléséről is intézhetünk dolgokat, miközben hazafelé tartunk, és mire megérkezünk, már kész is vagyunk a munkával.”
Pusztán az, hogy mindig „be vagyunk kapcsolva”, még nem jelenti azt, hogy mindig elérhetők is vagyunk. Ahogy Bjarke Ingels hangsúlyozza, mi, emberek vagyunk a technika urai, és hogy hogyan használjuk, abszolút tőlünk függ.
„Régen a vonalas telefon addig csörgött, amíg fel nem vette az ember. Ki lehetett húzni, de ezt soha senki nem tette meg. Az ember félretette, amit éppen csinált, és felvette a telefont, hogy abbamaradjon a zaj. Tehát még ha kevésbé is volt mindenütt ott a technika, sokkal követelőzőbb volt. Most csak némára állítja az ember a mobilját, és akkor nem is kell felvenni, ha nincs kedve. Amikor pedig azt akarjuk, hogy békén hagyjanak minket, repülő üzemmódba kapcsoljuk a telefont. Az irányítás a mi kezünkben van a technikát illetően, tehát minden a hozzáállásunktól függ – ha túl sok helyet és időt foglal el az otthonunkban, változtathatunk rajta.”
Bjarke Ingelsszel beszélgetve az ember megtudja, hogy sosem érezte magát kifejezetten skandinávnak, de amióta az USA-ba költözött, rájött, hogy ami a skandináv tervezést és talán magát a kultúrát is vezérli, az nem más, mint egyfajta szociális empátia – és a természet szeretete, akár környezetvédelmi szempontból, akár olyan értelemben, hogy szívesen használ természetes anyagokat.
„Szerintem még egy dolog van, ami jól szimbolizálja Skandináviát: az egyenesség. A mi dizájnunkban van valami lényegre törő. A stílus nem valami olyasmi, amit utólag díszként vagy a styling kedvéért odabiggyesztünk. Az adott termék belülről fakadó tulajdonságait próbáljuk közvetíteni, és folyamatosan finomítani, hogy az emberek szükségleteinek esszenciáját tegyük le az asztalra” – mondja Bjarke Ingels.
„Ezt a kifinomultságot és kontextusban való értelmezést képviseli a Bang & Olufsen is. Ezen termékek között nőttem fel, és ultra high-tech és laminált világban éltem – jobban mondva, a fa, az üveg és az alumínium világában”
– gondol vissza egy pillanatra a gyerekkorára.
„Megpróbálni megérteni az embereket – évtizedek óta ezt csinálja a Bang & Olufsen. Beleképzelik magukat a vásárlók helyébe, és nem arra fókuszálnak, hogy körülöttük mi történik.” Ingels elszántnak tűnik, és világosan fogalmaz. „Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés: a dizájn nem cél, hanem eszköz. Az egész arról szól, hogy a lehető legjobb életet teremtsük meg azoknak az embereknek, akik számára tervezünk. Hogy hogyan jutunk el idáig, az a tervezési folyamattól függ, de a cél maga az élet, amit élnek.”
„Amikor dizájn ikonokról beszélünk, az a kifejezés jut eszembe, hogy szakmai kompetencia. A Bang & Olufsent az különbözteti meg a mezőnytől, hogy képes ténylegesen törődni a maga területével. Amikor a minőség a funkciót és a formát illetően megalkuvást nem ismerő hozzáállással párosul, akkor nem érezni az izzadságszagot. Pedig ahhoz, hogy ez a könnyedség beépüljön a termékekbe és megtapasztalhassák az emberek, nagyon sok erőfeszítés szükséges” – mondja Bjarke Ingels.
Egy oly korban, amikor a termékek életciklusa egyre rövidebb, nem lesz abból konfliktus, ha pont az ellenkezőjére törekszünk?
„Nyilván létezik egyfajta dilemma, de nem szükségszerű, hogy ez a kettő eleve kizárja egymást. Szerintem itt jön be megint a szakmai hozzáértés. Mindig azt hirdettem, hogy az építészet, a dizájn és a technika evolúciós – és nem revolúciós. A változások nem a semmiből jönnek, és nem kell mindig mindent elölről kezdeni. Arra építünk rá, amit a múltban csináltunk és megtanultunk – és így jutunk egyre előrébb” – mondja Bjarke Ingels.
„Néha a dolgok szinte forradalmi hatást idéznek elő, vagy igazi áttörésnek tűnnek, amikor első kézből tapasztalja meg őket az ember. De ha közelebbről megnézzük, akkor gyakran azt tapasztaljuk, hogy az igazi újítás tulajdonképpen csak egy továbbfejlesztés” – mondja Bjarke Ingels. Majd így zárja szavait: „Én ezt felismerem a saját szakterületünkön, ahol az áttörések gyakran olyan dolgok módosításáról és finomításáról szólnak, amelyeket a múltban alkottunk. És ha valamiről azt érzi az ember, hogy briliáns, az a furcsa érzése támad, hogy már biztos csinált ilyet korábban is, hiszen annyira nyilvánvaló.”
A briliánst és a banálist egy paraszthajszál választja el egymástól. Bjarke Ingels véleménye szerint akkor járunk jó úton, ha az embereket helyezzük az előtérbe és a korábbi eredményekre építünk. Ezzel mi is csak egyetérteni tudunk.
]]>
Amikor az ember felkeresi az Aston Martin Sankt Gallen-i bemutatótermét Svájcban, egyetlen értékesítőt sem talál ott, aki a vásárlás előnyeiről győzködné. Ehelyett autórajongókkal találkozik, akik finom ételek és jó zene mellett múlatják az időt, miközben lóerőkről és üzemanyagokról csevegnek.
„A hagyományos gépjármű-értékesítésre ráfért már a változás ebben az üzletágban”
meséli Dr. Andreas Baenziger, a Sankt Gallen-i Aston Martin alapítója és üzlettársa. Majd így folytatja:
„Így azon is változtatnunk kellett, ahogyan értékesítjük az autókat. A társadalom átrendeződése arra késztetett, hogy újragondoljam a disztribúciónkat, és az volt az elképzelésem, hogy hozzunk létre egy klubot. Afféle nappalit, ahol az ember menő verdákról beszélgethet a barátaival. Egy olyan helyet, ahol élvezheti az életet és jókat ehet. Ez nem az autóeladásról szól – egy ügyfél nemrégiben azt mondta nekem, hogy én egy klubot és egyben egy befektetői tanácsadó vállalatot hoztam létre, hiszen a limitált kiadású autók eladása az elmúlt években éves szinten 10 százalékkal nőtt”– mondja Andreas Baenziger.
A bemutatóteremben és a környékén tartózkodó emberek autós vonzalma és szenvedélye szembeszökő. Az emberek nyugisan beszélgetnek, hallgatják a klub különböző pontjain elhelyezett hangsugárzókból áradó zenét, miközben eszegetik és iszogatják a séf által elkészített ételeket és italokat. Vizsgálgatják az autókat, beindítják a motort, és az erős motorok bömbölése keveredik a csevegéssel és a lounge zenével.
„Mindez arról szól, hogy élményt hozzunk létre. Ez itt egy nappali, ahol teljesen ki lehet kapcsolni, lehet enni-inni és társasági életet élni. Egy otthont szerettünk volna megidézni, nem pedig egy üzletet, és a Bang & Olufsen termékek segítettek nekünk ebben” – mondja Andreas Baenziger, aki gyerekkora óta rajong a Bang & Olufsenért, és megjegyzi, hogy a cég szinte minden termékét megszerezte azóta.
„Itt minden autóban Bang & Olufsen van, szóval nyilvánvaló a kapcsolat. A konferenciateremben a BeoSound Shape legelső verziója található meg. Az ügyfélváró területén BeoLab 90 hangsugárzók vannak, a tárgyalóban BeoLab 20-asok és még néhány BeoVision Avant képernyő itt-ott.”
Andreas Baenziger a Bang & Olufsen strueri székhelyén járt, hogy felvázolja a bemutatóteremmel kapcsolatos elképzeléseit, és hogy kitalálják, hogyan lehet a hangzás- és a látványvilágot beépíteni a koncepcióba. Ahogy egyik ötlet jött a másik után, eldöntötték, hogy megnéznek néhány korai koncepciót.
„Megmutattuk Dr. Baenzigernek a BeoSound Shape egyik korai prototípusát”– mondja Brian Bjørn Hansen, a Smart Home Divízió vezetője –, „és úgy döntöttünk, hogy tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy tegyünk vele egy próbát a bemutatóteremben. Folyamatos visszajelzést adott nekünk, ami hihetetlenül hasznosnak bizonyult.”Azt is hozzáteszi, hogy a BeoSound Shape vizuális megjelenése tökéletesen passzolt a bemutatott koncepciókhoz.
„A BeoSound Shape zajelnyelőinek segítségével jelentősen javítani lehet egy helyiség akusztikai adottságait”– mondja Brian Bjørn Hansen. „A valós idejű tesztekből nagyon sokat tanultunk a Sankt Gallen-i Aston Martinnál ebben a tekintetben. Az ugyanis egy nagy helyiség kemény és puha felületekkel, ami a hangzás szempontjából kihívást jelent. A hangszórók, az erősítők és az akusztikai panelek megfelelő konfigurációja segítségével azonban megoldottuk ezeket a problémákat.”
„A BeoSound Shape telepítésénél egyszerűbbet elképzelni sem lehetne…, de nem volt ez mindig így”– emlékszik vissza Brian Bjørn Hansen. „A tesztelési szakaszban újra kellett gondolnunk az alkotóelemek elrendezését és méretét, szóval az, hogy ma olyan hibátlanul működik a rendszer, annak köszönhető, hogy kezdetben egész másképp volt.”
Felnevet, ahogy megvizsgálja a prototípust, amit ő maga telepített. Amikor a BeoSound Shape végleges verziója kapható vált az üzletekben, a prototípust kicserélték, és visszaküldték Struerbe Brian Bjørn Hansennel.
A Sankt Gallen-i bemutatóterem 2016 elején nyílt meg. A helyiségeket Marek Reichman, az Aston Martin kreatív igazgatója tervezte és rendezte be.
„Most az a piaci trend, hogy kevesebbet kell költeni a kiskereskedelem fizikai oldalára. Mi viszont az ellenkező irányba indultunk el, ebben hittünk, ebbe fektettünk sokat, és a fantasztikus siker azt mutatja, hogy jó úton járunk. Mi a vásárlói élményre fókuszálunk, és valami különlegeset nyújtunk az ügyfeleinknek. Az összbenyomásnak maximálisan jónak kell lennie, mert az ördög a részletekben és a felhasznált anyagokban rejlik, így tudjuk megkülönböztetni magunkat”– magyarázza Andreas Baenziger, miközben körülvezet minket a Q-Lounge-ban, ahol az ügyfelek számos különböző személyre szabott opciót választhatnak az autójuk számára.
„A vendégszeretet abszolút kulcsfontosságú. Sok rendezvényt szervezünk, például tesztvezetést versenypályán vagy autóversenyekre való kiutazást a világ minden tájára. Még főzőtanfolyamaink is vannak. A végén úgyis minden arról szól, hogy izgalmat csempésszünk a dolgokba. Most már ott tartunk, hogy az ügyfelek azt kérdezik tőlünk, nem tarthatnak-e bulit a bemutatóteremben. Ki gondolta volna?”Baenziger mosolyogva paskolja a kutyáját, egy kis angol agarat, amely az egyik leggyorsabb kutyafajta a világon.
Andreas Baenziger és üzleti partnere, Dr. Florian Kamelger maguk is lelkes autóversenyzők, akik részt vesznek a Nuerburgringen tartott 24 órás autóversenyen, a 12 órás Liqui-Moly Bathurst autóversenyen Ausztráliában, és számos más versenyen is az R-Motorsport versenycsapatukon keresztül.
Számukra az autóipar sokkal több, mint üzlet.
„Az autó tömegtermék, és hamarosan eljön az az idő, amikor az ember gyakorlatilag egy kerekeken guruló akkumulátort fog vásárolni, ami automatikusan elszállítja a célállomásra – ez pedig tulajdonképpen egy mobilitási szolgáltatás. Ezt a terméket nem veszi meg az ember, hanem kikölcsönzi, vagy másokkal megosztva használja”.Andreas Baenziger itt rövid szünetet tart, majd világosan kimondja: „De ebben a felállásban már nem lesz valódi érzelmi kötődés.”
„Ne értsenek félre, maguk az autók továbbra is fontosak lesznek az elkövetkező száz évben is. A motor, a hangja és a teljesítménye mindig is vonzani fogja az embereket.”Andreas Baenziger megjegyzi, hogy a versenylovak világa némiképp hasonló a luxusautókéhoz, és manapság bizony nem lehet lovakat látni az utakon, ahogy éppen A-ból B-be szállítanának embereket. Ehelyett magán lóversenypályákon vannak vagy kinn a mezőn.
„Az autók tekintetében a nagy jövőt én három területen látom: először is ott vannak a személyre szabott limitált kiadások, másodszor a veterán autók, végül pedig a szupergyors versenyautók és társaik. És ki tudja, lehet, hogy húsz év múlva a ’hagyományos’ autókat ki is tiltják majd az utakról az önvezető autókkal szemben. Lehetséges, hogy addigra versenypályák és magánutak lesznek az autók szerelmesei számára.”
Egy dolog biztosan kiderült az Andreas Baenzigerrel és kollégáival való találkozásból: ők akkor is garantáltan képesek lesznek az értő autórajongók igényeit kiszolgálni a körülményektől függetlenül.
]]>„Még mindig emlékszem a legelső élményemre a Bang & Olufsennel kapcsolatban. Egy BeoSound 4000 volt, kinyújtottam a kezem, és automatikusan kinyílt. Hatéves voltam, és mindig játszottam vele” – mondja Daan Van Rees.
„A nagyapám bolondult a Bang & Olufsenért, ahogy a szüleim is – úgyhogy én már egy harmadik generációs rajongó vagyok.”
Hongkongban vagyunk: Daan Van Rees holland üzletembert keressük fel, aki nemrégen költözött ide a családjával. A Happy Valley-ben található lakásukból festői panoráma nyílik a Mount Cameron zöld lombjaira.
Daan Van Rees elmondása alapján Hongkong olyan város, ahol szinte mindenki elmegy otthonról, ha társaságra vágyik. Mivel kicsik a házak és a lakások, senki nem fogad otthon vendégeket. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy ez ne így legyen, és egy nagyobb lakást részesítettek előnyben, amely lehetővé teszi, hogy sok barátot áthívjanak. Ezt abszolút komolyan is vették: otthonos hangulatot teremtettek, amely a nagy képernyő előtt töltött mozizós estékért kiált, és amelynek jó kisugárzása van a vacsorapartik során, hála a lakásban mindenfelé elhelyezett hangsugárzóknak.
„Nagyon fontos volt számunkra, hogy igazi otthont teremtsünk, egy kényelmes helyet, ahol mindenki szívesen lóg” – mondja Daan Van Rees. „Az, hogy ezek a dolgok vesznek körül bennünket, nagyban megkönnyíti, hogy ilyen messze vagyunk Hollandiától.”
Daan Van Rees már kicsi kora óta Bang & Olufsen műértő. „A legelső dolog, amit kaptam, egy fejhallgató volt, és BeoGram lemezjátszók, amiket a nagyapámtól örököltem. Akkoriban nem nagyon érdekelt a bakelit, de ez mára határozottan megváltozott, és most már tekintélyes lemezgyűjteményem van.”
„Szeretem a bakelit romantikáját – nincs is annál jobb, mint mikor vasárnap reggel az ember heverészik az ágyban és lemezt hallgat.”
Mivel szakmai háttere a dizájn üzletághoz köti, a dizájn és a minőség egyformán elengedhetetlen a számára a lakberendezési tárgyak kiválasztásakor. „A termék tapintása – legyen az egy szék vagy egy hangsugárzó – elárulja nekem, hogy a minőség összhangban van-e a kinézettel… és muszáj neki!” Elmosolyodik, és példaként a BeoLab 5 hangsugárzóra mutat.
]]>A korlátozó, szigorú szabályok és a magas nevezési díjak elhagyásával szinte mindenki számára nyitott a lehetőség, hogy benevezzen. Akár első ízben vág neki a jelentkező egy ilyen jellegű megmérettetésnek, akár már tapasztalt Dakar versenyző, vagy egyszerűen csak szeretné megtapasztalni a versenyek látnivalóit, hangulatát és hangjait, a Desert Race üdvözli az új résztvevőket.
A Fuel Motorcycles csapata általában olyan eseményekhez csatlakozik szívesen, amelyek saját közösséget teremtenek. Ezért, hogy segítsék a Desert Race futamokat tovább növekedni, hivatalos szponzorai lettek a versenyeknek, továbbá a sorozatban való részvételükhöz kifejlesztették a Desert Race motoros ruházatot. A speciális Desert Race bukósisak kifejlesztéséhez a Veldt csapattal dolgozott együtt a Fuel Team.
A Desert Race sisak is a Veldt egyedülálló moduláris felépítésének előnyeit használja ki, amely lehetővé teszi, hogy viselője könnyedén váltson a nyitott, vagy a teljes, full-face konfiguráció között. A Veldt csapat hozzáadott még egy motokrossz stílusú napellenzőt is a hiteles off-road megjelenéshez. Mindegyik sisak fehér, kék és piros színösszeállításban készül, menő Desert Race grafikával!
]]>
TRIPTYCH from BANG & OLUFSEN Budapest on Vimeo.
Iamyank zeneszerző-producer élő koncertjét médiumként speakereink kapcsolták össze Kertész Attila festőművész-designer alkotásaival, melyeket egymás művészetéből merítve hoztak létre. Így, bár a zene megismételhetetlenül elillant a térből, az inspirációt adó festmények megörökítették a pillanatot. Az esemény hangulatát kedvenc gin & tonic koktéljaink tették teljessé a Hendrick's jóvoltából. (Videók/fotók: www.42bit.hu)
Triptych / Beosound Edge / iamyank from BANG & OLUFSEN Budapest on Vimeo.
„Az én fejemben a koncert mindig valami olyan helyzet, amikor kiállok, és azt mondom, hogy sziasztok, ez vagyok én most.”
A Művészetek Völgye múlt év nyarán egy igazán különleges produkciót hívott életre a fesztivál alkalmából. A szervezők iamyankot kérték fel egy szimfonikus felállású koncertre, aki – élve a különleges lehetőséggel – egy teljesen új zenei anyagot írt az alkalomra.
„Szimfonikus cinematic ambient, afrobeat grúvokkal”
– így foglalta össze Herold János, azaz iamyank nyári koncertjének zenei esszenciáját, amelyet egy tizenöt fős zenekarral keltett életre. Az iamyank Live Ensemble a Művészetek Völgye Panoráma Színpadán debütált július 20-án este.
Kertész Attila, a POS1T1ON Collective design stúdió egyik alapítója és dizájnere régóta szoros viszonyban áll a festészettel. Hullámzó sziluettek, hasadási síkokként felosztott harmonikus színmezők, néhol sebként tátongó narancssárgák, hűvös kékekkel és mohazölddel körbevéve.
Kertész Attila festményeinek inspirációs forrásai az ásványok és kőzetek, melyek speciális képződési feltételek között jönnek létre. Az ásványok és kőzetek szinte minden kultúrában különleges hivatkozási pontként vannak jelen. Egyszerre hordozzák magukban a múlt geológiai hatásait, a fényt magukba zárva pedig különleges energiát sugároznak, ezáltal spirituális többletjelentéssel is bírnak.
Attila hatalmas méretű festményeihez akárcsak a kőzetekhez könnyen kapcsolódhat a szemlélő, a letagadhatatlan önismereti vonatkozású amorf és foltszerű képződmények feszültséget rejtenek magukba, a képtől néhány lépést távolodva azonban nyugvópontra ér az alkotás és kiegyensúlyozott állapotot tükröz.
]]>Öltözékei több mint negyven éve meghatározó szereplői a brit férfiak ruhatárának. 1970-től fogva bejárva a divatipar szamárlétráját azt gondolnánk, hogy Nigel Cabourn már aligha tudja meglepni a nagyérdeműt. A Bang & Olufsen kreatív csapata otthonában látogatta meg a divatikont, ahol vintage ruhadarabokról, textilekről és a 14 órás munkanapokról beszélgettek a tervezővel.
Kollekcióidon erőteljesen érezhető a brit hagyomány, a hadászati ruházat inspirációjának hatása. Mitől különleges számodra a hagyomány és a kortárs divat ötvözése?
A Nigel Cabourn nem egy hagyományos értelemben vett divatcég. A történelem funkcionalitást és eredetiséget kölcsönöz ruháinknak.
Mennyire fontos számodra, hogy a márkát a brit kultúra részeként tekintsd?
A márkám óhatatlanul kötődött mindig is a brit kultúrához, hiszen jómagam is brit vagyok és ezt az életsítílust követem, a ruháim is ezt a szellemiséget közvetítik.
Hogyan fedezed fel időről-időre ezeket a régi kincseket, mint inspirációs forrást?
Egy évben legalább négy hónapot utazással töltök mindenfelé a világban. Ismerem a legjobb vintage üzleteket világszerte, és személyes kapcsolatom van a gyűjtőkkel. Mivel a fejemben van a katonai ruházat történelme épp úgy, mint saját márkém fejlődésének története, egészen pontosan tudom, mit keresek és sokszor gyűjtő ismerőseim is, így aztán ha ráakadnak egy különlegességre, amiről azt gondolják, érdekelhet, elteszik nekem.
Hova utazol legszívesebben?
A két kedvenc helyem Tokió és New York. Tokióban van saját biciklim, így sosem taxizom, kerékpáron járom az utcákat. Fantasztikus élmény! Teljesen más energiát tapasztal így meg az ember, mint taxival, vagy tömegközlekedéssel. Ez az a hely, ahol a legkülönlegesebb régiségeket találom, melyek meghatrozó inspirációul szolgálnak a márka kollekcióinak létrehozásakor. Ugyanakkor imádom New York atmoszféráját és pezsgő energiáját. A világon a legjobb hely a sportolásra a Hudson folyó partja, és természetesen mindehhez elengedhetetlen a zene!
Mennyiben játszik szerepet nálad a zene az inspirációkeresésben?
A zene a márkám indulásakor már jelentős inspirációul szolgált még a '70-es években, a hippi korszak idején, mikor a vietnámi és brit pop zene keveredése hatalmas lendületet adott nekem az első lépésekhez. Legyen szó utazásról, vagy munkáról, az óta is folyton zenét hallgatok!
A kézművesség a márkád meghatározó védjegeye. Miért alakult ez így?
A márka attól válik autentikussá, hogy brit gyártású darabokat kínál a legjobb brit minőségben - ez meghatározó a márka törtnetének összefüggésében.
A zene mindig is különösen fontos volt a brit szubkultúrák identitásával és divatjával kapcsolatban. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a zene és a divat világa ilyen erősen kötődik egymáshoz?
Véleményem szerint azért olyan fontos a kötődés, mert a zene nagyon erősen emlékeztet egy-egy időszak kultúrjára, életmódjára. Számomra a zene és a divat mindig emlékekről szól.
A sport fontos szerepet játszik az életedben néhány éve. Hogyan fér bele a hihetetlen sűrű napirendedbe a rendszeres mozgás?
Nos ez nem probléma, mivel a munkanapot 14 órásra tágítottam, így reggel hatkor hetente hat alkalommal tudok mozogni.
Melyik a három kedvec éttermed a világon?
A londoni Firehouse a Chiltern Sreet-en, imádom a pezsgését. A Ralph Lauren étterem Párizsban - a steakjük valami fantasztikus, és a New York-i Soho House, ahol az emberek valójában sokkal izgalmasabbak, mint az ételek. Az étterembejárás nekem a barátokkal való találkozásról szól és érdekes emberek megfigyeléséről épp úgy, mint a finom fogásokról.
Három kedvenc városod?
Melbourne, Tokió, és New York.
Három kedvec üzleted a világon?
A My Army Gym Londonban, mivel szeretem viselni a saját ruháimat, a Jantiques Tokióban, ez a világ legjobb vintage boltja. Emellett nagyon kedvelek néhány kicsi régiségboltot a párizsi Clignancour-on.
A bemutatóterembe látogatók általában nem is szokták elhinni, hogy ez a remek hangzás ebből a kistestű lényből árad!
A BeoPlay A9 mindenkiben azonnal kérdéseket vet fel:
Mi ez? Ez szól? Tényleg ez szól? Csak ez szól? Tényleg fa lába van?
Egyszerűen lehetetlen nem játékba keveredni vele. Csaknem 500 watt zenei teljesítményre képes, AirPlay és DLNA kompatibilitásának köszönhetően telefonunkról, számítógépünkről könnyedén továbbíthatjuk kedvenc zenéinket vezeték nélkül is a hangsugárzóra, ugyanakkor a vezetékes csatlakoztatás is megoldott.
A lábak három különböző fa fajta közül - bükk, tölgy és tikfa - választhatóak, míg a hangsugárzókat takaró szövetek közül elérhető a fehér, a fekete, a szürke, a barna, a zöld valamint a közkedvelt piros szín, illetve limitált számban a Nordic Sky csodás színátmenetes textiljeivel és speciális festésű lábaival is kapható. A BeoPlay A9 súlya nem éri el a 15 kg-ot, konzol segítségével falra is helyezhető.
Ha felkeltettük a nagyérdemű érdeklődését, további nézelődésre, zenehallgatásra, és az A9-cel való barátkozásra további príma lehetőségek nyílnak a Bang & Olufsen budapesti bemutatatótermében a Bálna északi főbejáratánál.
]]>
Mármint a Krisztus utáni 2017. év karácsonyára. Mivel azonban már kihevertük a 2018. év permanens dzsingülbelsz-cunamiját is, sőt a szilveszteri kábulatból is vissza kellett zökkennünk főnökünk aurájának kijózanító közelségébe, egyetlen esélyünk, hogy a 2019-es Black Friday alkalmával okosan beszerzett Apple tokot lopva bejátszuk majd a következő karácsonyfa alá. Jó hír, hogy lassan megérkezik az AirPods 2 is…
Vaaaaaagy, bár egyetlen marcona dán viking vagy elkószált lappföldi Mikulás (AKA Joulupukki) sem ígért semmi ilyesmit, jövő hónapban megszerezhetjük az ápgrédelt E8 füllhallgatót tokkal (vonó nélkül) négy színben, 16 órára (!) növelt játékidővel. (Itt írtunk erről a kis „ékszerről” részletesen.) Természetesen, a B&O-tól megszokott minőségben, még az elegáns töltő platform is polírozott alumíniumból készül és nemes borjúbőrrel vonják be dolgos dán kezek.
Three Rings for the Elven-kings under the sky,
Seven for the Dwarf-lords in their halls of stone,
Nine for Mortal Men doomed to die,
One for the Dark Lord on his dark throne
In the Land of Mordor where the Shadows lie.
One Ring to rule them all, One Ring to find them,
One Ring to bring them all and in the darkness bind them
In the Land of Mordor where the Shadows lie.